Amikor azt dúdoltam, hogy - csak azt mond meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? -, akkor még csak részlegesen, csupán földrajzi értelemben lehettem tudatában annak, hogy „hol”. Merő tapogatózás, sejtelem. Most épp magam ülök a házban, csak újdonsült barátunk Adalbert, vagyis Albi van velem. Ő egy nagyobbfajta tokek, kedves gyíkocska, aki a víztartály mögött vert tanyát, mert hűvös, és a szúnyogok is oda húzódnak el nappal a forróság elől, akiket bekap. Ő ritmikus búgó hangot hallat minden tíz percben, gondolom így kommunikál a csajokkal, ha meg dörmögősebbre veszi, akkor meg a cimboráival, akikből van néhány Indonéziában. Anita kirohan ilyenkor a hátsó ajtón, s meglepő hangimitációs képességgel válaszol neki, amire Albi ugyancsak rákontrázik. Ha Anita kezd, akkor is válaszol, és előbújik kicsit a rejtekéből értetlen fejet vágva, hogy ez a két nagy idióta mit rikácsol itten.
Tegnap reggel érkezett Pé unokatestvére, akinek fogadtatására egy kisebb társaság összeverődött hazai pálinka reményében, s ilyen tekintetben nem is volt csalatkozás. Én ugyan kissé untam a barátkozós szöveget, s az unalomig elismételt válaszokat az unalomig ismert kérdésekre, de azért kortyolgattam csöndben. Közben Marko részegen a szobáját festette ki, ahonnan dörmögő hangján folyamatosan instrukciókat adott. Szegeket kellett kihúznom és megnéznem negyedóránként a munka folyamatát. S Albi újra megszólal; „Tü tűűű, tü tűűű, tü tűűű drrrrrr”. Lassan megunom az egészet, de valójában nem fáradt vagyok, hanem magányra vágyom és elmélyülésre önmagamban, ami fontos, fontosabb a bőr hidratálásánál, ez nyilvánvaló. Illedelmesen köszönök, tudván, hogy van ágy Anitának, őt is a maradásra biztatom, s, hogy érezze jól magát. Motorra pattanok, dörmögök kedves útjaimon az üres éjszakában, amiből már az este meggyújtott szerves hulladékok, száraz levelek, faágak, miegyebek füstje is rég elszállt, autók sincsenek, lámpák ugyan igen, de mindenki áthajt rajtuk…
Ócska kis szekér az út szélén, nem is warunk; hanem utcai árus. Apró bácsika, vicces, ezerfelé álló fogakkal, melyek töve sárga, de az eleje hófehér. Ott rág. Fickósan fejére lökve egy kötött női simléderes sapka, és mosolyog kedvesen, mint a vadalma. Pólóján nagyban, „Indonesia First Class”. A lábát nem látom, de nem is figyelem, hisz leülök, s rámeredek a választékra, ami hadnemondjam szegényes ugyan, de olyan kedvesen és viccesen riasztó, foghíjas, (mint maga a bácsi) hogy egyből ott marasztal. A kedves bapak és kerekes kocsija, alumínium vízforralója, s az alatta ropogó parázs. Kérdezem, van-e friss étele, nagy ívben mutatja karjával, hogy „ezek vannak”, pisang goreng, vagyis sült banán, nasi kucing, szabad fordításban „macskarizs”, - mert olyan kis porció, hogy egy macskának is kevés lenne - egyébként finom, és olcsó, csípős szósszal leöntve és kicsike halakkal gazdagítva. Egy kék tárcán virít még egy pálcára húzott csirkefej és néhány szebb napokat is látott tofukocka. A csirkefejet megragadván a bácsi elmosolyodik, s felhívja figyelmemet, hogy a parázson szíves-örömest pirít rajta kicsit, amit én már akkor konstatálok, amikor falni kezdeném, de azért odaadom. Megforgatja nagy mosolygások közepette, míg én a rizst kibogozom az újságpapírból, amibe tékövé van becsomagolva, s nekilátok a pálcás fejnek is. Ami finom, pácolt és isteni friss, pont, mint otthon a vasárnapi ebédeknél, amikor Dénessel összekapunk rajta kié is legyen e nemes darab. Falatozok, nagyon lassan, hogy ezek a percek sokáig tartsanak, mert szépek. Az elsuhanó motorok, a csicsergő denevérek a fákon, a tücskök és békák nesze. A bácsi egy szétbarmolt rádión hallgat jávai dangdutot, ami recseg, mint egy olajozatlan robot ízülete. Fáradt vagyok és boldog, hogy ott lehetek ezzel a kedves bácsival, akinek csodabogár vagyok, de cserébe ő is nekem. Szeretem, hogy én vagyok talán az egyetlen, aki aznap nála eszem és tetszik, hogy riasztó esetlensége ellenére csodás kis stand az övé. Egy zseniális egyéniség, aki összetákolt szekerével talán évtizedek óta árulja ugyan-azt, s ebbe az örökkévalóságába én önként vállalt magányomban belecseppentem. A vacsora után cigarettát kérek, de látom, hogy a sajátjából kínál. (Indonéziában a legtöbb étteremben, street-food standban, de kvázi akármilyen intézményben lehet venni cigarettát szálra). Kiemelem, hogy természetesen fizetek szálanként, s még veszek egy plusz szálat reggelre is. Sokat beszélgetünk, az övéhez hasonló szekerek áráról, hogyan lehet éttermet és vendéglátóhelyet nyitni Indonéziában, mennyi egy piaci stand ára egy napra, hol lakik ő és hol én, ilyenek. Kedvesen kezet szorítunk s továbbrobogok, fel a hegyre, ahol lakunk és minden néma, csak a szellemeket elriasztó lámpák égnek a házak előtt…
A falunk nem is falu, hanem úgynevezett perumahan, vagyis kerítéssel körbevett, általában őrzött kertváros, ahol formaházak vannak és a lakóközösség egy apró mikrotársadalomként él ezekben a sejtecskékben. Mi gyönyörű természeti környezetben, sok-sok zöldségeskert és telepített erdők által körbevéve, a lakóközösség többnyire fiatal, a feltörekvő Indonéz társadalom rétegéből való, sok értelmiségivel, tenni akaró, dolgos emberekkel.
Amikor először idejöttünk is tudtuk, hogy az ilyen családias településeken, a lakóközösség érdekében érdemes bemutatkozni, - sőt, némiképp elkerülhetetlen is – a falufőnöknek, aki kíváncsi lehet fiúk és lányok esetében, hogy házasok-e, de egyáltalán mi járatban vannak Indonéziában, mivel foglalkoznak. Tulajdonképpen ismerkedés a faluvezetőn keresztül a faluval magával. Én egy szakállas muszlim pátriárkára számítottam, helyette egy velem egy évben született, rendkívül intelligens fiatalemberrel találkoztam, Ivánnal és feleségével, aki gyönyörűen beszél angolul, kicsike lányukkal illetőleg, akinek hipnotikusan szépek a nagy, gombóc szemei. Ábel barátunk, azóta Ábel-Atya készítette el hamisított házassági anyakönyvi kivonatunkat, ami bevált, s tisztára mosott bennünket isten előtt. Hisz a világ néha csak papírokon múlik. Hogy vannak-e? Ha nincsenek, hát csinálunk, tulajdonképpen ide is így jöttünk, dokumentumain egy része meglehetősen mesterséges származék.
Begördülve ide girbe-görbe utakon lehet, nagy meredeken először, a kis masjid, minaret mellett, majd a kis házak közt a foghíjas macskakövű úton fel, az emberek, akik kinn álnak vagy az úton ülve kártyáznak; lelkesen köszönnek, majd leparkolok, kinyitom a kaput, betolom a motort, kitámasztom, stb.
Napjaink kezdenek átalakulni ritmusokká, Anita zárja/nyitja a házat, én a motort indítom/parkolom. Megvannak a boltjaink, ahol rizssapkás falusi Erzsike nénik csomagolják be a vásárfiát kínos lassúsággal, de olyan kedves, puha bájjal, amitől úgy érzi az ember, mintha simogatnák. Elérkezünk lassan címszereplőnkhöz Edihez is, akit szeretnék úgy hívni most, ahogy Dia barátnőm szólított meg legutóbbi levelében; Csacsi-öreg medvém…
Edi a harmincas évei közepén jár, gyermekes apuka, kedves feleséggel és ő a szembeszomszéd. Tömzsi kis Indonéz, erőszakos nézéssel, mint egy kis ágyúgolyó. Úgy ismerkedtünk meg, hogy már a kezdetektől fogva tudni szeretett volna mindent, azonnal fölhívta a figyelmünket az első reggelen, hogy nincs égőn a szellemek elűzésére a ház előtti, a direkt erre a célra készült foglalatban. Nyomatékosan felhívta a figyelmünket arra, hogy ezt mihamarabb szereljük be, s mivel ezt elfeledtük, másnap megjelent egy energiagazdaságos égővel, és megkért, hogy csavarjuk be. Először olyan volt, mint egy nyomozó, aki mindent tudni akar és némiképp ellenőrizni is, sms-ek érkeztek éjszaka, amikor Pénél buliztunk, hogy hol vagyunk, mikor érkezünk, otthon alszunk-e. Aztán rájöttem, hogy nincsen hátsó szándék az apáskodás mögött, ha csak annyi nem, hogy, mint minden Indonéz, Edi is nagyon vágyik külföldiek társaságára, érdekes, új neki, hogy barátjának tekinthet, - aminek gyakran hangot is ad egy eldöntendő kérdés formájában – és odahívhat baráti társasága körébe, amikor bulit rendez az úton előttük, a nagy kék szőnyegén. Sülnek a halak, egyik cigaretta gyullad a másik után, s Edi nyersen beszól feleségének, hogy hozzon kávé, sütit, akármit, amit megkíván. Nők, ezeken az összejöveteleken nem képviseltethetik magukat, csak mint kiszolgáló személyzet. Ülünk, s én kevéske, de annál absztraktabb Indonéz nyelvtudásommal, amit a kevésből kavarok és alakítok helytelen, de kifejező mondatokká, a Pétől tanult, - hogy újra a Micimackónál maradjak – ürge-szerű füttyentésekkel a nem ismert szavak helyén. De mindent el tudok magyarázni, s ők is. Amikor megérkezik Didi, egy másik falubéli srác, akkor elmagyarázom, hogy a magyar nyelvben a didi, a női mellre referál, habár már ódivatúan és gyermetegen. Erre Edi felugrik, fölgyűri pólóját, s igen szép csöcseit markolássza röhögve, (mintha önmagát fejné) és hosszasan ismétli, didi didi didi.
És jönnek este az sms-ek; Geri, gyere kávézni. Geri, menjünk a nyaralómba Wonosariba. Geri, alszol? Geri, hol tartózkodsz?
Így élük egymás mellett, evickélek vékony mezsgyéjén az udvariasságnak, csak, hát a probléma éppen az, hogy ez mindkettőnknek merőben mást jelent. Indonéziában nem ismeretes a „magányt akarok” fogalma. Az emberek átszűrődnek egymás életterein, az intim szféra is mást jelent. Visszautasítani sem igazán lehet semmit, a válasz a nem helyett; a mungkin besok. Talán holnap. Így evickélünk, Edi kihív reggel, Anita nagyon nem örül, mert éppen beszélgetünk, én felkapok gyorsan valamit, mert általában pucér vagyok a házban, kirohanok, mert a ritmikus Geri! Geri! Geri! – kiáltások nem hagynak alább, amíg nem lát Edi a saját szemével, s topogunk, válaszolva a sok-sok kérdésre Magyarországgal kapcsolatokban. Evickélünk, ő bejönne látom, ha hívnám de mi nem akarjuk ezt ennyire szorosra fogni, sok okból, egyszerűen azért, mert ennek a jövőben rengeteg hátránya lenne. Én mindig kitalálok valami indokot a nemre, de azért sokszor kiülök este. Próbálok adni kicsit, de mindig visszatáncolva erre a mezsgyére, amit megtalálni is nehéz, nemhogy fenntartani. Így vagyunk mi, Edi és a haverok.
Pörögnek a napjaim, s ahogy élvezem az írást, úgy kezdek egyre inkább a festés felé sodródni, pláne, amikor látom Péter barátomat, aki belekezd az írásba nagy nehezen, egy hónap után, s kinyílik és örömmel lesz teli, mint szúnyogokkal a susogó füzes. Vágyok az önkifjezésre, sokkal inkább vagyok tele színekkel, úgy érzem, mint formákkal. Gyermeteg pacsmagolásra vágyom, mindenfajta koncepció nélkül, ezért vettem gyerekfestékeket, nyomós temperát, mindenféle színben, hogy ne kelljen száradásra várnom és vászonfeszítésre gondolnom. Ma Karimunjawa-ra megyünk, ami tulajdonképpen egy földi paradicsom. Utána belevágom magam a lecsóba, csípős paprika leszek benne.
A ház kialakult, gyönyörű és játékos. Bambuszbútoraink vannak, s száz forintért vásárolt roppant bambusznádakon lógnak a ruháink, ez a „gardróbunk”. Az imaszobában egy motoros diszkólámba forog, az összejöveteleken itt táncolunk Pével félmeztelenül. A legutóbbi partira elhívtunk egy Dán barátunkat, aki jelzett Facebook-on, hogy Jogjában tartózkodik. Talán a barát túlzás, lévén néhány órát beszélgettünk csak Jakartában a hotelben, de itt valóban mélyen összebarátkoztunk. Mads. Két méter egynéhány centis óriás, négyszögletes arcú, megnyerően intelligens figura, akinek olyan a társasága, mintha ezer éve ismernénk egymást. A barátainkkal azonnal feloldódott, s azt is szó nélkül tűrte, hogy a kacsás csempeképünk alá ültettem és villogó vakuval fényképeztem le zseniális karakterét. Marko és ő aludtak ágyunkban, mi meg a csempén egy lópokrócon. Reggel kávét főzök és elmegyünk enni, majd másnapos testünket kedves medencénkbe lökjük. Így élünk, csak a mában. Sokat játszva, rengeteget gondolkodván és beszélgetvén.
Most reggel van, fölkeltem s Albertre várok, hogy üdvözöljön, de én nem Anita vagyok, nem tudom előhívni rejtekéből. Kávét iszom, s az este vásárolt filter nélküli nukleáris töltetet szívogatom. Bekapok közben egy mangót és megfürdök. Fúj a szél és idefújja az imára hívó ének szomorkás hangját. (Próbálok atmoszférikus lenni, amennyire lehet.)
Este indulunk Jeparába, ahonnan hét órás az út a szigetekig. Remegő gyomorral várom, s Anita szava jut eszembe, aki az utazásokkor folyton azt mondogatja, hogy "neki kalandja van.” Magáról, fondorlatos nyelvi humorával, mindig harmadik személyben beszél. Nem kalandozik, a kaland fogadja őt magába, s körülmény lesz, nem választott esemény.
Nekünk kalandunk van.