Hét óra motorozás az Indiai Óceán partjától egészen északra, a Jáva Tengerig. Három motor, hat személy, épp, mint egy Sergio Leone spagetti-western. Az arcunkra rátapadt a lemoshatatlan, olajos mocsok, hisz végig építkeztek bizonyos szakaszokon, a kamionok pedig fölverték a képlékeny útalapot. Az éjszakai vezetés nem csak azért furcsa, mert alig vannak az úton és olyan az érzés, mintha szellemvárosokon hajtanál keresztül, hanem, mert semmit sem látni a tájból, kicsit, mint Mici Mackóék a ködben; ahogy körbe-körbe mennek és belegabalyodnak az útba, úgy saját magukba is...
Jepara a kikötőváros kínosan sokáig egy nyílegyenes sztráda, az út két szélén csak pálmafák és a híres bútorboltok. A kikötő halszagú, de az ég egyszerre lila, narancssárga és rózsaszín, ahogy a reggelimet majszolom. Péterrel teszünk egy kört, amíg a többiek esznek és összeszedik magukat. Egy valamikori játszótér romjai, majd egy szabadidőpark ugyancsak szebb napokat is látva. A távolban egy roppant teknősbéka alakú épület mered ki a földből. Groteszk hangulat a halbűzben. Közben visszaérünk és már motoron gurulunk föl a kompra, hadseregnyi Indonéz utastársunkhoz hasonlóan, akik hátukon banánnal, ketrecben kakassal, motorral, biciklivel veszik be a hajót. Bent uniformisban állnak katonásan a komp munkatársai és nagy szakértelemmel póckolják ki a motorokat, majd nyomják őket egészen közel egymáshoz.
Hajóban utazni = Jónás a cet gyomrában. Ütemesen lötyög jobbra, balra, jobbra, balra. Annyira elfáradtunk mind, hogy 10 000 rúpiáért cserébe vettünk egy bambusszőnyeget és arra heveredtünk, majd szenderedtünk álomba agyonvertekként. Az út közepénél keltem csak fel, az Indonézek körülöttem tátott szájjal horkoltak, tulajdonképpen mindenütt, egymás hegyén-hátán, a padok közt, a lépcsőkorlátnak dőlve, a banáncsomókon. A hajó körül 360 fokban víz, néha egy-egy medúza vagy rája.
A megérkezés előtt, amikor föltűnik a szárazföld, megszólalnak a mandulagyulladásos kürtjei a kompnak, kinyitják a fenti fedélzetre vezető ajtókat és végig lehet nézni a kikötést, mi Ábellel természetesen nem értük be ennyivel, bekérezkedtünk a hajóskapitány kabinjába és onnan szemléltük a partra kivetett köteleket, majd az ezekkel stéghez húzott ezertonnás hajót és a lecsapódó vashidat.
A hajótestből kitóduló embertömeg szerteszalad, mi a csomagokat erőltetjük a motorra és önmagunkra, majd begurulunk a fősziget "fővárosába", ami egy kis alföldi falunál nem sokkal nagyobb. Banánfák, kicsike házak, szárnyrakapó turizmus. Az úton kecskék és tyúkok, őket kerülgetjük meg a kátyúkat. A szállás a sziget közepén, a tengerparttól egy kőhajításnyira. A jávai pendopo, vagyis előtető alatt ebédelünk, szemtelen macskák dörgölőzése a lábaink körül. Aztán part, ami vakítóan fehér. Este bácsika hátán rőzsecsomóval, a pálmaliget közepéből föltekintve félhold meg csillagok: "és megint fölnéztem az égre álmaim gőze alól, s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol." Ezt én nem láttam akkor, de gondoltam azért, amikor este kiültünk a stégre, s addig nem tapasztalt módon lógott pofánkba a galaxis. Este a tenger lágy locsogása, ami nagyon más az óceán kegyetlen mechanikájához képest.
Másnap a tulaj halászhajójával indultunk neki a környező korallzátonyoknak, a motor zakatolása, mint gyerekkoromban a bukaresti gyorsnak. A víz a türkiztől az ultramarinkékig minden színben megmutatja magát, mi meg a felcsobbanó tengervízben csillogunk, - illetve ekkor még nem tudva - égünk. Több helyen megállva snorkelezünk, a kíváncsi halak közelről tátognak ránk, s suhannak a korallok védőbástyája mögé. Tengeri csillagok kilógó lábai, fodrozódó ismeretlen vízinövények, tengeri uborka és mindenféle egyéb halszerű kreatúrák. Életemben először láttam halat szarni, kicsi sprotnik aztán, még reptében elkapják, nem vész kárba itt semmi sem. A felszínről néha aztán lecsábul az ember egy fél percre, máris érzi a nyomást, ami félméterekkel még inkább növekszik.
Uzsonna egy lakatlan szigeten, aminek hosszú, sekély nyúlványában az egycentis vízben lehet tobzódni, a langyos homokdűne húgymeleg vize ugyanakkor csípős kis medúzákat rejt. A vendéglátóink ekkor már javában kojtoltak a szigetecske közepén, a reggel fogott papagájhalakat sütötték kókuszhéjon. Az eredmény ütős és hangulatos, még akkor is, ha a szigeten széttekintve látjuk, nem mi vagyunk az elsők, akik itt költik el az estebédet. A derékig érő vízben evickélünk vissza a hajóhoz, áttetsző medúzák társaságában, aztán a lemenő nap Coelho romantikájában kötünk ki a parton. Este az alun-alun, vagyis a helyi "főtér" halárusai között sétálunk, a füstön és a villogó, olcsó szuvenírek fényén is áttetszik egy csontfehér, kiszáradt fa, ami a tér sarkánál lóg ki a földből. Az alun-alun egyébként napközben focipálya, egyik sarkában kis kifőzde, a másiknál a halászok kikötője kezdődik. Egyértelmű számomra, hogy egy évtizeddel ezelőtt semmi nem volt itt ebből a turizmusból, csak a természet, meg néhány kicsike ház, halászok és a tenger.
Másnap bemotoroztuk az egész szigetet, szálláshelyünk előtt munkálatok az úton, egy sárga úthenger torlaszolja el az utat, amin egy neonkék napszemüvegben feszít egy srác. Szemben a falu iskolája, focipályával, amin hatalmas drapériákon üvegszínű heringek száradnak. Iskola a határon. A sziget legészakibb pontja célunk, ahol úgynevezett Bugis-ok élnek, akik sokkal régebb óta vertek itt tanyát a jávaiaknál, az asszonyok valamilyen növényi péppel védik a bőrüket a naptól, jellemző kép itt a sárga arcmaszkos nők látványa, mintha pantomim színészek lennének. Az odaúton megállunk a nemzeti park részét képező mangrove erdőben, ami olyan fafajok összefoglaló neve, amik képesek a sós vízben megélni, természetes életterük a tengeri ártér. Szerda van, nincs nyitva, de 100 forintért beenged egy őr, így Anitával kettesben ballagunk a kiépített stégszerű útvonalon. A fák ágainak egy része intelligens és az evolúciótól kapott áldásos alkalmazkodóképességgel lehajlik és gyökeret ereszt a lápban, vizet szivattyúz a fa, majd szőlőként, gyökérről szaporodik. Amíg a szem ellát, ezek a polipszerű fák uralják a tájat. A dagály és apály váltakozásában megtelik minden vízzel, majd visszahúzódik, az ár rákokat, kicsi halakat tesz le itt.
Valahogy Kubában érzem magam, trópusi környezet és rendkívül laza életvitel. A halászat és mezőgazdaság az egyedüli létforma itt, ami kiegészült a turizmussal. Szinte minden halász vállal fuvarokat a korallzátonyokhoz és a kisebb szigetekhez. A rettenetes minőségű út, északon tökéletes szilárdságú, széles autóúttá alakul és vezet egészen a sziget keskeny nyúlványához, az északi tengerpartokhoz. Egy erdőcskén átfutó csapás következik, majd homokos pusztaság, amin keserves áthajtani. Kis híján elcsúszunk mi is, így a gaztengeren vágom át magam, hisz a növények részben kötik ezt a porszerű homokot. A csücsök Caspar-David Friedrich-et idézi, elhanyagolható kis fingokként fújna el bennünket a szél és vinne az ár is, ha nem húzódnánk vissza. Itt kötöttünk házasságot, két lepusztult korallon állva és egymással szembenézve. A pap szövegét felváltva mondjuk, de úgy, hogy egy harmadik, magasabb posztamensre pattanunk át, s mély hangon mormogjuk; "Akarod-e Kántor Anitát hites feleségedül?" Amikor papként felteszi a kérdést, visszaugrik Anita hirtelen a helyére elém. A tanúk tarisznyarákok. A fátyolt fujja a szél s egy rögtönzött virágcsokrot hátrahajítunk...
A visszaúton a motor felfüggesztése elszáll, a rongy út ráz csuklózsibbadásig. Abortuszt vállalhatnék félóra motoroztatással. Egy szervizt keresünk Karimun Jawa-n, a fővárosban, a mester fekete, mint az üszök, ezt az olajáztatottsága még inkább kihangsúlyozza. Mint egy koszos Bruce Lee. Alkatrész és szakértelem híjján utunkra bocsájt, s én a beragadt teleszkópokkal rázkódok hazáig. Másnap reggel próbálkozok még, de reménytelenül térek haza, csak abban bízva, hogy Jeparában valaki helyrepofozza. Az utolsó nap, már reggel készítünk egy kőrakást esti halsütés céljából. Egy elhagyatott partszakaszon kajtatunk száraz kókuszdióhéj után, ami gyorsan gyullad és sokáig parázslik. Majd délen járjuk be a sziget útjait. Elhagyatott part félig homokba temetett halászhajóval, körötte kókuszpálmák és mangrove erdő. Kora délután a halászok kikötőjében érdeklődünk, van-e friss hal, s ha nincs, lesz-e. Éppen ekkor hajóznak ki a halászok válogatott gépszörnyekkel, amiket ki is díszítenek, ki-ki a maga módján, indiánnal, csöcsös hableánnyal. A csettegő motorok felharsannak, s elnyomnák az angyalok kürtjét is a végítélet napján, de itt muszlimok élnek, akik szarnak a végítéletre és az angyalokra. Integetnek, csak a füst marad utánuk. Este visszatérünk Péterrel, Annával és Diával, roppant jégládában merednek ránk a haltekintetek. Négy kiló pöttyös halat veszünk, - a nevét elfelejtem - s egy nagyobbacska tonhalat bónuszba. Otthon belezés, amit vendéglátónk, Pak Kul félmosollyal néz végig, nyilván ő ezt gyorsabban és szakszerűbben bonyolítaná. Bél és lép csorog a könyökömön, egyszerre borzaszt és gyönyörködtet az, ha egy élőlényben motoz az ember. Pácolunk, sózunk, fokhagymát aprítunk, lime-ot csurgatunk a húsra. A társaság több ütemben közelíti meg a teleholdban az előkészített sütőhelyet, a közvilágítás itt nem ismeretes fogalom, tehát sötétben tapogatózunk. A fák közt repülő kutyák suhannak felettünk.
A párás tengeri levegőben nehezen gyullad a tűz, de száraz falevelekkel ezt is abszolváljuk, fával gerjesztek nagy meleget, majd ennek parazsára vetem a kókuszhéjakat. A rácsra gyöngéden rákerülnek a beirdalt húsok, csak a parázs csillan meg a szemekben. Annak ellenére, hogy civilizált emberek vagyunk, ősi kéjt vélek felfedezni félszemmel a pupillákban, de érezhetjük ezt magunkban is. Ropog a hús, kifolynak a halszemek. Az ízek tiszták, alig csorbítja őket fűszer, mindenki annyi halat zabálhat, amennyi belefér. Anita elalszik a homokban...
Rohanunk reggel a jegyirodába kompjegyért, de elfelejtünk pénzt vinni. Pé visszaszalad, én egy Ausztrál mesterszakáccsal cserélek eszmét. Meséli, hogy néhány nappal azelőtt találkozott egy másik hazámfiával, aki több országból kiutasítva sodródott egy hajón Flores-ből Pápua felé. Új-Guineába akart eljutni ekképpen, átszökni a dzsungelen, majd halászokkal illegálisan Ausztrália legészakibb pontjainak valamelyikére jutni. Szerencsétlen. Hányan sodródnak így ok és cél nélkül?
A jegypénztár megnyílik, s kivillan a jávai mosoly függönye mögül a brutalitás, ahogyan az emberek állatokként nyomulnak a falatnyi nyílás felé, ahonnan mindenki megkapná a jegyét egyébként is, de azért megküzdenek érte. Pé kiborul, majd én is mögé állok módszeresen benyomván a tömegbe. Röhögünk s azt ordítjuk, mennyire éhesek az emberek itt, megennék egymást is élve.
Hazavágtatás, majd a teleszkóp nélküli Hondával vissza, Anita cuccainak egy része egy zacskóban lóg oldalt, ezt elhagyjuk valahol. Nincs idő enni sem, a komp indulásra készül, épp beérünk a kikötőbe, a híd felcsapódik, amint leparkolunk a hajó gyomrában. Alszunk és a gyomrunkban ugyan úgy lötyög a lé, mint, ahogy mi lötyögünk a kompban. Dia hány, mi is levertek vagyunk és némiképp szédülünk az ütemes dülöngélésben. A megérkezés, mint az eposzokban a seregszemle. A híd lecsapódására váró emberek, már beindított motoron. Mindent betelít a füst és az azon átszűrődő fénye a lemenő napnak, szembenéz velünk a hatalmas teknősbékaszobor, mintha meg kellene küzdenünk "őmozdulatlanságával". Aztán megindul mindenki, mellettem egy hatalmas bambuszketrecben pitél egy kakas egy tyúkot. Elmosolyodok.
Sajnos úgy alakul, hogy itt vesztegelünk, mindenki azt javasolja, ne vállaljam az utat, amíg nincs megjavítva a motor. Kiveszünk egy lyukat a kikötő mellett. A tulaj egy terepszínű szarungot ad törölköző gyanánt. Elviselhetetlen a hőség, a ventilátor ugyanakkor hangos, mint egy búvárszivattyú. Kábán sétálunk a városban, majd elmegyünk megnézni a teknősbékát, ami valójában egy óceárium. Árnyékában mini-motorokat lehet vezetni potomért, szemben egy teátrum, félkör alakú szabadtéri színpad. Üresen kong. Mellette két jókora ketrec, benne két ijedten visító ragadozómadár. Úgy visítanak, ahogyan csak a fogvatartott, szabadulásra vágyó vadállatok tudnak. Szürreális minden, mint egy Tarr Béla film.
Reggel útnak indulunk, persze kiderül, nincs alkatrész a városban. A hivatalos Honda szervizek egy boccsal elintézik az egészet. Majd egy útszéli műhely vállalja a melót, szétszed a bácsi mindent, majd kiderül, ő sem tud alkatrészt szerezni. Természetesen kifizetem a semmit, az olajat mindenképpen, amit kicserélt a villákban, noha változatlanul rakta össze a végén. Tűzfosó forróságban vágunk neki Semarangnak a magzatelhajtó motorunkkal, útközben meg-megállva a Honda szervizeknél, majd a gyorsan lefagyott mosollyal az arcunkon tovább. Semarang nem kicsi, dugó van, csőtörés és útépítés. Valahogy kikötünk egy hatalmas Honda szervízben, ahol néhány fiatal srác hamar megoldja a problémát. Nevetünk és kézzel-lábban mutogatunk. Kiderül, hogy a manager buddhista, de van egy protestáns munkatárs is. Egy kis termetű muszlim fiú aztán úgy fogalmaz, hogy valójában mindenki ugyan-olyan és tökmindegy ki-miben hisz. Ennek a megállapításnak mindnyájan örülünk. Egyikük kivezet a nagyvárosból, természetesen elveszítjük egymást a soksávos utak tetriszmanőverei közepette. Ránk esteledik félúton, ahogy hajtunk a csúcsforgalomban haza.
A többiek már arakkal várnak minket. Mesélünk és hallgatunk.