Azt hisszük, hogy birtokolhatunk akármit, tárgyakat, embereket, szituációkat, képzetek. Rá kell jönnöm, hogy nem. Gesztenyét megmentettük egy szép hétfői napon, elesett kis testébe tejet csepegtettünk, napról napra adtunk életet neki, megtanítottuk játszani, otthont csináltunk neki, s egy hónappal később el kellett engednünk magunktól. Egyfajta bizonyosságot adtunk, s vártunk ugyanabban az időben. Önkéntelenül, egy véletlen folytán csöppent az életünkbe, s szerencsétlenségek következményeképpen csúszott ki belőle. Persze, "csak" egy macska. Cica. Gesztenye. Nevezhetjük akárhogyan, egy élet, ami belakta a kis házat és legfőképpen az imaszobát. Játékok lógtak a plafonról, üveggolyók szerte. Az ember képzetei. A történet elferdült és nem tudtuk többé irányítani. Amikor Anita gombafoltjai 22 darabról 44-re híznak egyetlen éjszaka alatt, már semmilyen szeretet nem elég ahhoz, hogy ne kezdjünk félni és megpróbálni tenni valamit. Idegesen, - most már bánom - türelmetlenül rángattam magamra két napig a védőruházatot, nylonzacskót a lábaimra, s Gesztenyét kezelés közben. Gumikesztyűben kezeltük természetesen. Érzelem nélküli hideg tapintással. Ő játszani akar, kicsike lépcsője mögé iszkol, ahonnan játékosan kiles, nem akarja a kúrát, az idegesítő kenegetéseket napi kétszer. Én izzadok és az időmet sajnálom, nomeg az egómat, ami nylonba bújni kényszerül. Kínlódunk. Anita az ablakban pityereg, már nem mer belépni ide.
Hol is kezdjem, illetve hol is folytassam? Rég nem egy cicáról van szó, hanem a helyzetről, amit maga körött teremtett és ahogyan hullámokban hatott ránk, kapcsolatunkra. A történet jelképekkel és metafóóorákkal van tele. Anita azt álmodja Gesztenye megérkezése előtt, hogy én a dzsungelben gombát szedem, amik csillag alakúak, és neon zölden világítanak a trópusi sötétben. Mint Gesztenye gombafoltjai a fluoreszcens fénnyaláb alatt. Aztán eszek belőle és megmérgeződöm...
Elkezdi minden gondolatunkat magára vonni az Anita betegsége, ami egy pontban összekapcsolódik a kiscicával, amikor kiderül, hogy tőle kaptuk. Csak máshogy nyilvánul meg tüneteiben az embereknél. Este állatklinikákba vágtatunk, nappal olvasunk a betegségről. Hosszú idő legyőzni, lappang, kiújul, és oda-vissza terjeszthető, mint egy paranoid rémálomban. Másnap zacskóban, beöltözve visszük. Reggel gyorsan etetem, nincs idő, ő játszana, mi meg annyira sajnáljuk és fáj ez a szituáció, hogy végig bőgünk, amit ő nem ért. Át a forró városon, az orvos nem akarja bevenni. Túl kicsi, gyenge az immunrendszere, nem lehet oltani, semmilyen orális tablettát nem bírna ki. Vigyük haza. Már szinte zaklatottan bizonygatom szegényes Indonéz nyelvtudásommal, hogy Anita állapota nem tartható. Neonsárgát pisálunk a gyógyszertől, szédülünk. Annyira akarnám, de nem vagyunk képesek kezelni. Sem őt, sem a helyzetet, amit szegényke ártalmatlanul teremt. Ez a sorsa. Kivettük a koszos kis ketrecéből, már alig tudott nyelni. Szeretetet, boldogságot adtunk neki, ő pedig nekünk. Ő már régen nem egy "kisállat". Ő nem egy cica. Annyit tanultunk az ő következtében. Egymásról is. Játéka és a szándék, hogy fölhívja magára a figyelmünket, minket is figyelemre intett. Felkeltett korán, rendszert adott. Örömöt is, ahogy reggelente néztük. Okos kicsike lény, aki ösztönei vadászparancsára hallgatva ugyan, de igen abszurd módon vadászott a legyekre, mormogva ugrott mozduló kézfejünkre. Elkezdtünk hinni benne, exponenciálisan növekedett túlélésének esélye, ebben a munkában pedig megszerettük egymást. Hozzánk nőtt.
Kicsike párnáján fekve hagyjuk ott, amin még pár napig ott marad az otthon szaga. Az orvos nagy nehezen lesz rá könyörgésünkre, s talán a könnyes szemünk győzi meg, vagy a jávai félelem a visszautasítástól. Itt hagyhatjuk három napig, amíg kiirtják a felszíni spórákat. Nyugtat, hogy utána nem terjed. Mindnyájan tudjuk, hogy nem igaz. A szőr újra felszínre hozza. Nem elég a felületi kezelés. Elkenődve kóválygunk a városban vitaminok és gyógyszerek után kutatva, aztán a partra kiszellőztetni a fejünk és napozni. A gombák nem szeretik a sós vizet és az erős fényt. Behoztuk őt az életünkbe, mikroorganizmusaival együtt, belakta a házat és a szívünket, mindenhol elszórva a gombát, mint Jancsi és Juliska a morzsákat a mesében. Este nagyon hiányzik. Üresen lóg a játéka és szomorúan kong a nagy kerámiamacska, amit neki hoztunk, hogy bujkálhasson előlünk. Az ablakon át nézünk be, én nem értem érzelmeim okát. Eddig sosem éreztem ilyet egy állat iránt. Most marcangol a kétely, hogy tudunk e segíteni neki, legrosszabb esetben hogyan váljunk el egymástól. Anita tényleg anyaként csöpögtetett életet és boldogságot ebbe a kicsike elgyötört állatba, aki nem egy macska, nem cica, nem Gesztenye immár. Nem csupán az. Jelképe lett életünk eme szakaszának. Sorsa, hogy hozzánk került és megmentésébe mindketten bele akartunk vágni, illetve a tény, hogy el kell válnunk, mert az egészségünk forog kockán, olyan szituációkat szült, ami rég kitágította jelentőségét a kiscica létből következő emocionális kereteken. Minden gondolatunkat lefoglalta és egymásra hangolt bennünket. Alázatra és türelemre nevelt. Még engem is. Megmutatta az ösztönök igazi arcát. Amikor, - bár nem tudván, hogy utoljára - beletuszkoltam a ketrecébe sírva, akkor nem akart engedelmeskedni, sőt, amikor Anita abbahagyta a kezelést és érintkezést vele, - bár az ablakon keresztül mindig beszélt hozzá - ijesztően feszült lett. Elfordult felőle a figyelem, a levegőben félelem és iszony, ami besározta a szeretetet, ami megmaradt, hisz egész nap gyógyírt kerestünk az elmérgesedett helyzetre. A pöttyök száma meg egyre nőtt.
Gesztenye tehát a klinikán marad, egy nagyon kedves fiatalember markában, mi meg sejtjük, hogy nem tudunk megfelelő döntést hozni, csak az elválás lehet célravezető. Merthogy mi is a cél immár? Az ész és logika azt mondja, mindkettőnk egészsége. Ezek a gombák ebben az éghajlatban nagyon gyorsan terjednek, vakarástól elfertőződhetnek, mi meg nem vagyunk rezisztensek itt semmire. Mint egy HIV- fertőzött a haldokló immunrendszerével. Az orvos is ezt mondta. Nehéz elkapni ezt a betegséget, de mi hiper-szenzitívek vagyunk sajnos.
Este átjön Marko és Pé, egész nap szenvedünk a tudattól, hogy meg kell ölnünk vagy el kell altattatnunk, tökmindegy, ugyan az. Nem akarjuk bántani őt, aki nagyon fontos nekünk és megváltoztatta az itteni életünket. Megint csak mondom, ő már régen nem pusztán egy macska ekkor. A lemenő nap fényében vitatkozunk, mit kíván a moralitás, mit akar a józan ész, s hogyan seper le mindent az asztalról az érzelem. Pé arra jut, hogy a halál nem orvosság a szituáció ördöglakatára, mi is erre jutunk. Nem tudjuk megtenni, nem akarhatjuk. Az ő szempontjából kezdjük tehát nézni a szűkülő lehetőségeket. Hagyjuk ott. Ne menjünk érte a klinikára...Amikor elhangzik nem fogjuk fel ennek a bölcsességét. Ők elmennek, aminek örülök, s újra magunk maradunk.
Este felhívom Josephet és tanácsot kérek az esetleges döntés erkölcsi és etikai kikezdhetőségének ügyében. Szerinte, ha Gesztenye, tehát a számunkra fontos kis élet szemszögéből nézzük, mindenképpen esélyt adunk. Ha meg az egészségünk oldaláról közelítünk, akkor meg nem számít az erkölcs és etika, hisz fölülírja az efféle megfontolásokat, hogy megbetegedhetünk akár súlyosan is. Ezt mind megrágtuk már Anitával ekkor, de jólesik más szájából is hallani.
Szombat reggel. Nagyon nehezen, de elkezdjük összegyűjteni az összes olyan kicsike tárgyat, amikhez Gesztenyének még köze volt, esetleg hozzáért. Mindent a tűzrakóhoz viszek. Klóros kemikáliával locsolom fel közben az egész szobát. A spórák ugyanis másfél-két évig megélnek a tárgyakon. Rovarok is hordozhatják...
Anitával csak állunk elkeseredve a kőrakásnál, kezemben Gesztenye kerámiamacskája. Anita lassan bólint, én egyetlen mozdulattal elengedem, s a tűzrakó szikláin darabjaira törik. Jelkép ez is. Aztán mindent átfújok a gombairtó oldattal. Alapos vagyok. Szivaccsal a látható tappancsnyomait is letörlöm az ablakról, elpusztítom őt. Közben akarva-akaratlanul is irtom módszeresen ki magamból, ami nagyon fáj. A fertőzés ürügyén részben, mindent elégettünk, ami valaha hozzá tartozott. A macskalépcsőt, a kerámiacicát, a játékokat, az ágyát, az itatóját. Infantilizmus? De ő nem csak egy macska. Ő már rég mi magunk vagyunk. Minden, ami számunkra fontos. Benne sűrűsödött össze kapcsolatunk, kikezdte, majd újra egymáshoz simított bennünket észrevétlenül. Ajándék, hogy megláthassuk kik is vagyunk valójában, mi a fontos egyikőnknek, másikunknak.
Ülünk bőgve a köveken, nézzük a füstöt, a forróságban összekunkorodó kicsike szőnyeget. Kissé látjuk magunkat is égni. Életek is így égtek régen és sajnos most is. Eltűnni látjuk azt a valamit, amit mi birtokolni és megtartani igyekeztünk. Ehhez sem jogunk, sem képességeink sincsenek és nem is voltak sosem. Nem birtokolhatunk. Meg kellett volna becsülnöm az utolsó etetést pénteken, amikor még játszhattam volna vele. Mutatta kicsike hatalmát, fitogtatta cicaügyességét és körbevezetett a birodalmán a szobában. Semmit sem láttam belőle. Csak a zacskót a lábamon, meg az izzadságcseppeget hullani a homlokomról. Pedig oly nyilvánvaló volt.
A dolgok elszöknek tőlünk, nemcsak az emberek halnak meg, de a szituációk is szétolvadnak, a lehetőségek, az érzelmek. Kunkorodnak a tűzben. Sajnálatunk a történtek, s a meséimben is megjelenő Gesztenye miatt, összemosódtak egymás szeretetével. Kicsit Anitát is láttam elveszni, s ő engem, majd láttuk azt, hogy éppen ez mutatja meg mennyire törékenyek a kapcsolatok, s hogy mennyire kell egymást becsülnünk.
Majd jöttek a tárgyak, a falak, minden objektum a kerítéseken belüli térben, amit áttöröltünk. Kiirtottuk őt életterünk koordináta rendszeréből. A fertőző elemek lemosásával őt is egyre halványítottuk. A kongó hiányát bámulva aznap este, mindketten remegtünk a fájdalomtól. Gyerekes? Itt már rég nem egy kiscicáról volt szó.
(Anita azt is álmodta, hogy egy nagy macskából kidomborodik kettő kicsike összefordulva, mintegy a bőre alól.)
Vasárnap. Új telefonkártyát veszünk, mindent helyre tolunk. Próbáljuk elfogadni, hogy ennyi volt. A történetnek, - bár nem akartuk - vége kell, hogy legyen. Ma már nincs új pötty, minden nyilvánvaló. A gyógyszer hat, émelygünk, s nehéz feldolgozni, hogy mennyi mindent köszönhetünk ennek a picike állatnak, akitől annyit tanultunk magunkról. A telefonszám cseréje arra szolgál, hogy Gesztenyét végképp a sorsára bízzuk. Ne tudjanak a klinikáról elérni. Kegyetlenek vagyunk. Magunkkal is. De csak így adhatunk még picike esélyt. Hogy valaki befogadja, meggyógyítsa, ha mi beletörtünk. Egy klinikán sok állatszerető és állathoz értő ember dolgozik. Mi már nem vihetjük haza, minden pénzünk elfolyt ebben az egészben, megbetegedtünk. Minden bezárult.
Hétfő. Kettőkor kellene érte mennünk. Megállunk a nagy bantuli kapunál, s Anita a régi sim-kártyát beletuszkolja a beton egyik résébe. Itt találtuk őt egy hónappal azelőtt. Szia Gesztenye - suttogja Anita.
Ha az éles szirénája kimentette a piacról, ahol sorsunk összeakadt, akkor ez a kis sziréna kimentheti innen onnan is, ahol most van. Reményen kívül mást nem tudtunk neki adni útravalóul és a sok boldogságért cserébe, amit nekünk adott.
Kívánom Gesztenye, hogy kicsike szirénád túlharsogja az autók és motorok zaját, s az emberi érdektelenséget legfőképpen...