Több, mint egy hónap történései maradtak ki, tulajdonképpen minden, ami újdonság volt szeptemberben, az inkább általános most. Könnyen hozzá lehet szokni a banánfák és kókuszpálmák látványához, könnyen meg lehet szokni a teljes "felelőtlenséget", kötelességhiányt. Ezek a valószerűtlen, mesterséges gyerekkort előidéző körülmények kissé összemosnak mindent az ember elméjében, mint Odüsszeusz Calypso szigetén, maga sem tudta már hány nap hevert az istennő karjaiban, meg is lepődött aztán, hogy az apály és dagály az elmúlt évek alatt észrevétlenül betemette hajóját. Az örök tudatosítás, programozás elengedhetetlen, hogy ne sikkadjon el, ami fontos, ne múljon az idő anélkül, hogy múlásába mi legalább akadályként ne állnánk, vagy, ha nem lineáris elgondolás szerint számolunk vele, nagy állóvízébe legalább ne köpnénk bele.
Mik is történtek ebben a képlékeny idő-intervallumban? Volt itt hadakozás ismeretlen kígyócskával a kertben, pitonfőzés ugyanitt, alvás mangrove fának koronáján a csapkodó óceánnal alattunk, véletlen találkozás egy féllábú olasz expatriótával, úgy, hogy gyakorlatilag három hónapig éltünk egymás szomszédságában, virradatig tartó partik diszkólámpával a kertben, kirándulások keletre és nyugatra, festékfröcskölés.
Az idő, amit otthon pontosan érzékeltem, legalábbis annak gépiesedő, az euroamerikai társadalmakban jellemző; szűkre szabott, határidőnapló szerűen beosztott/beosztható formája szerint, az itteni életünkben nem létezik. Az idő itt galaktikus, sokkalta ősibb formájában van ránk kényszerítve, s ez az elasztikus massza, ami hömpölyög körülöttünk álmosan, - minket is azzá téve - hiányát ébreszti a strukturált valóságnak. Ez az archaikus semmi, amiben élünk (még, ha van is némi programszerűség napjainkban, hisz festünk, utazunk, szervezünk, járunk bankba, vízműbe és egyéb hivatalos helyekre), valójában azt a képzetet kelti, hogy minden végtelen és örökké tart(hat)ó. Ez a legnagyobb tapasztalat itt, a trópusi klíma, az örökös jó idő, ragyogó ég, s az emberre puhán rátelepedő paradicsomi könnyedség, valójában unalmat és tehetetlenséget is tud rejteni magában. Éppen ez az, amit okosan próbálunk elkerülni, de a szele, hangulata megcsapott bennünket, bája ennek az életnek egyben legveszélyesebb csapdája is.
Mivel a történtek szükségszerűen foszlányok, melyek egymásra rétegződtek, felvillantok csak belőlük, hisz kronologikus egymásutánja a mögöttünk lévő másfél hónapnak stilisztikailag kissé döcögősen önismétlő lenne.
Panni és Dia, illetve Anita és Én a Jogjától délkeletre húzódó partszakaszon kirándulunk, mosolyogva elfogadunk egy csomó mangót egy kedves bácsitól, aki pihenőnk alatt elegyedik szóba velünk. Nem a pihenés volt tulajdonképpeni oka annak, hogy megálltunk, hanem egy papírmaséból készített életnagyságú teve, ami az út menti árokból ágaskodik ki fejjel-lefele. Roppant heréire külön gondot szentelt a valamikori alkotó, ami az egész különösségét még inkább fokozza.
Aztán hosszú utunk egy ismeretlen, csak egy jegyvásárláskor kapott ingyenes prospektusból ismert partra vezet, amiről csupán a helyszínen derül ki, hogy halászkikötő, sem alvásra, sem fürdésre nem alkalmas. Azért bevásárolunk tonhal ügyben, s a büdös partot hátrahagyjuk. Egyébként Gunungkidul part menti útjai elképesztőek, a lemenő nap még inkább kontrasztossá teszi az egyébként is metsző vulkanikus sziklákat, amik az ementáli sajthoz hasonlóan lukacsosak, a valamikori magma fortyogása és folydogálása közben levegő keveredett a több ezer fokos lávába, ami elég gyorsan szilárdult meg ahhoz, hogy megőrizze ezeket a buborékokat. A falusi öregek mezítláb ballagnak haza tűzifájukkal vagy hátukon szénával az állatoknak. Kissé "őszies" a hangulat, hisz a felásott vörös föld kopár, a fák nemkülönben: megsínylették a száraz évszakot, a venyigerakások és a vörös ég tényleg szüreti asszociációkat ébreszt.
Aztán egy félkörszerű öbölbe ereszkedünk le, tényleg fél órával a teljes sötétség leszállta előtt. Gyorsan leszervezek egy kevés tűzifát, amin a halacskákat és a zöldségeket sütjük, nedvecskés fához jutok csak röhejes áron, de mindezt csak azért csinálom, hogy legitimizáljam a tényt, hogy annyit lopok a sötétben a közeli warungokból, amennyit nem szégyellek. A lányok előremennek szálláshelyet találni, míg én összeszedem a vásárolt venyigét és a helyszínre cipelem.
Nem látom a többieket, csak hallom, ugyanis a parton egy fa koronájára épített platformon ülnek, ahol már félig tanyát vertek.
A sötétben gyűjtöm a további tűzifát, sok a patkány, hallom a cincogásukat. Vonzza őket a felhalmozódott szerves hulladék, amit a warungok asszonyai az épületek mögötti gödrökbe dobálnak. Találok rengeteg fát, tüzet csiholok, miközben a lányok, a nők belezik a tonhalakat és hámozzák a zöldet.
Hamar grillrácson izzik a csodás vörös hús, mi meg szívjuk egyik kretek cigarettát a másik után, hallgatjuk a vizet, ami egészen feljött a fa alá immár.
Eltelve fekszünk fenn a fán, sztorizunk régi emlékeinkből, a legszomorúbbtól, a legkínosabban át; a legfelemelőbbig. Telehold van. A hullámok hangosak és tekintély parancsolóak. Ennek tudatában alszunk el mind.
Komoly mulatságok is szerveződtek, érzékenyen kiválasztott tracklist, szívdobogtató basszus, villódzó motoros diszkógömb, lenge ruhák és izzadt tánc. Anita a projektor fényében árnytáncol, Pé funkra, de egy pontban konkrétan Bee Gees-re pörög. A pulzáló lámpa fényei a kertünket körülölelő fák koronájáig elérnek, nem kell felső, mert este is tök meleg van. Aztán fekszünk a földön, nézzük a csillagokat és fújjuk szavak nélkül ki a füstöt...
Egy Brazil cserediákkal Janinával és egy tavalyi Darmással; Irinával tartunk a Kulon-Progo regency-be, ami a speciális yogyakartai megye négy elkülönülő területi egységeiből a legnyugatibb. Úton útfélen barlangok és kilátók, vad és foltokban eredeti növénytakaró. Egy vízesésben hűtjük le fölhevült testünket, mi Anitával folyamatosan ásunk ki növényeket, mert minden tömve színesebbnél-színesebb csodákkal, a kertünkbe minden utazásunk alkalmával csempészünk valami új lakót. A barlangba leereszkedve, - a rikító zöld paradicsomból a nyirkos félhomályba - mitnemondjak elég dantei. A barlang egyik nagytermében lehajtjuk a fejünket az elhaladó denevérforgalom előtt. Már guggolva csúszunk egyre mélyebb, de valami furcsa gázszag visszafordulásra int a szűk járatban, ahol valami megmagyarázhatatlan félelem és némaság is rejtőzik. Ezt már eddig is tudtam, de most többszörösen tanúsíthatom: a barlang nem embernek való hely.
Aztán a Kalibiru kilátó, ahová egy öngyilkosjelölteknek is ideális erdei szerpentinút vezet, helyenként dögkaviccsal felszínezve az egyébként is hajmeresztő hullámvasutat. A kilátás mellbevágó, még az óceán végtelen vonalát is megpillantjuk délen. Aztán vihar támad, s mi nyakig plasztikban vágtatunk haza, a kamionok ránk köpik a hullámaikat, s mi didergünk, pedig egy órája még majd megdöglöttünk a forróságtól.
Olyan is van, hogy Anitával a Merapira motorozunk fel, pontosabban csak a nemzeti parkig. Szép az idő, de a komisz felhőcafatok pont kitakarják a lényeget, vulkánunk csúcsát. Nagy a pára, de mi felmászunk a Japán barlangokig, ahol a Második Világháborúban bujkáltak a ferdeszeműek. Van némi vietkong hangulat, ahogy kipillantunk a lövészárkokból és a denevérekkel teli mohás barlangokból. Itt is módszeresen gyűjtjük a növényvilág legdíszesebb itteni képviselőit, az Indonéz turisták kissé értetlenek is ezzel kapcsolatban, feltételezem, hogy ritkán látni bulékat, amint hisztérikusan rángatják ki a fajövéseket és páfrányokat egy nemzeti park területén. Sokat nevetünk és nagyon jó csak ketten, felkajtatunk egy kilátóra is, ahol egyébként sem kilátó nincs, sem kilátás. Pech. Mindenesetre rengeteg csodálatos növényt, madarat látunk, meg azt a növénytakarót, ami egész Jávát fedte nem is olyan régen. A kapunál lebasznak a jegyszedők, de én meg sem próbálok érvelni. Végtére is, csak jövéseket, gyökérről sarjadt pálmákat, páfrányokat gyűjtöttünk, amik nálunk majd egyébként is tovább élnek. Le a vulkánról, be a híres városba. Szinte rácsodálkozom. Mennyi réteg. A Kraton hófehér, évszázados fala. A görnyedt batik népviseletben csoszogó öregasszonyok szemében látom; hogy kislánykorukban még Holland kolonizálók sétáltak a városban, s ahonnan ők kislányként a rizsföldekről hazatértek szüleikkel, ott még rejtőzködött a jávai tigris és érintetlen volt még a természet, az esőerdők tényleg ismeretlen, megérinthetetlen birodalmak voltak, s az emberek egészen másban és máshogyan hittek, mint ma. Mindez még létezik az öregasszonyok és öregemberek sokat látott, homályos szemében, vagy legalábbis én látni vélem. Ők az utolsó szemtanúk...
Aztán a kedvenc mosodánkban parkolunk le és egy fehér, féllábú, Krisztus képű fiatalember áll előttünk, ami Guwosariban nem túl megszokott látvány, pláne, hogy feltételezhetően a közelben lakik, hisz ágyneműket hozott mosatni. Szóba elegyedünk, s kiderül, David-nek hívják és évek óta él Indonéziában, felesége is van, egy makassari lány. Meghívom kávézni, s régi barátokként beszélgetünk. Műlábáról is kérdezem, így született. Fél lábbal járta be egész Délkelet-Ázsiát. Úgy éltünk egymás szomszédságában három hónapig, ugyan azt a mosodát használva, ugyan abban a kifőzdében reggelizve, hogy sosem találkoztunk.
Aztán újra a laundry-ban futunk össze, esőre áll, s bele is kezd. A mosodás néni műanyag székeire ülünk, s beszédbe elegyedünk. Van egy pszichológiai teszt, miszerint egy képzeletbeli képet kell alkotni, egy végtelen sivatagba kell különböző tárgyakat belehelyezni, először egy kockát, aztán egy létrát, majd egy lovat, s végül virágokat. Minden objektum tetszőlegesen alakítható, ahogyan a "kép alkotója" képzeli, bármilyen anyagból készülhet és a képzeletbeli térben bárhol elhelyezkedhet. A méret is oda van bízva. Amikor összeáll a kép, a vezető egy hatalmas vihar képzetét kelti, amiről el kell döntenie a kép építőjének, miféle pusztítást végzett az elképzelt térben, ha okozott egyáltalán.
A tényleg csodálatosan kedves és őszinte David meglepődik kissé, amikor feltesszük a kérdést, akar-e egy ilyen képet alkotni, de belekezdünk. Hatalmas, végtelen sivatagában, a kép közepén helyezkedik el fakocka, pontosan összeépített élek, mérete nagyjából 2-szer 2 méter. A létra bambusz, és végtelenül tart az ég felé, úgy, hogy a földbe van ásva atom biztosan. A lova egy fehér mén, szabadon áll a kocka mellett. A virág a kockából nő ki, egy színpompás trópusi fajta, Indonéziában is bőven találni belőle. A viharban elszalad a ló, minden más a helyén marad...
Aztán Moong kígyót vesz egy közeli "vágóhídon", ahol afrodiziákumként kobravért lehet inni a még dobogó kígyószívvel. Piton és kobra hűvösöl a zacskóban, amit Pénél átveszünk és elkezdünk sós vízben főzni. A többiek két, két és fél órával később érkeznek meg, ez a lányok búcsúbulija. Moong jávai fűszerkeveréket hoz, jeruklevél, sambel, rengeteg fokhagyma és egyéb titkos jávai hozzávalók. A végeredmény remek, a kertben ülünk és faljuk. Két nap múlva elmegy Anna és Dia. Már ismerjük a nézésüket, mi is ilyen pofát vágtunk két éve, amikor a repülőtéren álltunk, szemközt a barátainkkal.
Ha már kígyó, akkor a másik történet, csak itt nem főfogásként debütál a csúszómászó, hanem a kertünkben tekeredik. Anita berohan, én kirohanok egy bottal, aminek a végére egy rongyot tekerek, majd felgyújtom. A tűztől félnie kellene, de nem izgatja túlságosan magát. Hátralépek kettőt, aztán a következő pillanatban már nem látom. Indonéz praktika szerint sót kell az ajtók elé szórni, az riasztja a kígyókat. Sózunk másnap, sózunk annyit, amennyit Karthago romjai sem kaptak, pedig azt mésszel locsolták be.
2015, ez a történéssel eléggé kitömött év véget ér. Négyen ülünk a toron, Anita beöltözik Mikulásnak, mi a boldog gyermekekként ülünk alsógatyában az ölében Markóval. Elkészül az újévfa is, mert elfelejtettük a karácsonyfát. Egy nádszerű növény papírkivágásokkal felaggatva. Extatikus foto-session kezdődik, a Lappföldi Miklós után én ősemberként jelenek meg egy zebramintás ágyékkötővel. Minden hozzávalót az eltávozott lányok itthagyott kellékeiből rögtönözünk. Nemsoká banánlevelek is kézbe kerülnek angyalszárnyakként, s így tovább.
A buli véget ér sajnos, Pé depressziósan morcog, majd pakolásba kezd, ami Markó szerint infantilis figyelemfelhívás, Pé szerint a komfortérzet javítása. Mi mindkét elgondolással meg tudnánk barátkozni, ők viszont összevesznek rajta, Marko faképnél hagyja a társaságot. Mi fáradtan és kissé szomorkásan rúgunk be, aztán átmotorozunk hozzánk folytatni. Úgy csúszunk át 2016-ba, hogy észre sem vesszük.
Újév másnapján a Gembira Loka Zoo-ba, a városi állatkertbe viszem magunkat. "Gembira Loka", avagy a vidámság helye. Ez az állatok perspektívájából elég ironikus. A hely különössége, hogy kvázi a belvárosba ékelődött ez a nem is olyan kicsi zöldterület. Úgy sejtem egynéhány fa több száz éves. Minden van itt, ami a valamikori Indonéz szigetvilág állatvilága volt, s éppen ez a múltidő az, ami szomorkássá teszi a hangulatom. Olyan, mint egy retrospektív show az evolúció ékes példáiból, a gyerekek nevetnek és szefilznek a szomorú orangutánnal vagy öreg trópusi papagájjal a vállukon, de éppen a lényeget nem látják az emberek itt. Az valamikori esőerdők helyén nézzük az állatokat, akiket mi szorítottunk ki élőhelyük nagyobbik részéről. Egyébként a viszonyok korrektek, semmi embertelenség, hacsak nem a helyzetben magában. Elérünk lassan a szumátrai Orangutánhoz, egy hím állat ténfereg a ketrecben, ami nem kicsi, de ahhoz képest mekkora élettere volt, otthon, a szumátrai dzsungelben, torokszorító. A hímek arcán és pocakján bőrnyúlványok vannak, így egy emberszabású karikatúra ez a csodálatos állat. Óriási élmény szembenézni vele. Közel ülnek az apró emberszemei, tenyerén a ráncok is éppen olyanok, mint a saját kezemen. Nagy csücsöri ajkával lenyalja az esőcseppeket a rácsról, megunta már a csodálkozó tekinteteket, nem próbálkozik végtelenül átjutni a rácson, mint a nálánál kevesebb intelligenciával megáldott állatok. Ő tudja, amit tud. Érti, amit ért. Kicsit úgy érzem, embertársunkat zártuk a ketrecbe be. Ő annyira mi vagyunk. A tekintete, a testbeszéde, a mimikája, annyira hideg rázósan emberi. Fáj így látni ezt a nemes lényt, akinek éppen annyi autonómia járna, mint az embereknek, akik az ő valamikori fái helyén ültetik a pálmatelepeket, hogy ellássák a világot a kozmetikaipar fontos alapanyagával a pálmaolajjal. Úgy próbálok a szemébe nézni, mint aki megérti őt. De ő nem viszonozza, nem néz vissza rám.
Ezek a történetek vagyunk "mi" tehát. De a hétköznapok egyszerű kis képei lennének még szépek kipréselve, mint a színes falevelek. Sajnos nincs módszer ezeknek a megőrzésére. Nem pusztán képek, hanem szagok, hangok, érzések, hangulatok, s a mindent körülölelő atmoszféra. A naplementék itt olyan színhatásokat idéznek, mint talán az atomkatasztrófák idején a robbanás fénye. Pár percre a teljes sötétség előtt minden furcsán sárgás-vöröses tompa megvilágításba kerül. A fecskék és denevérek cikáznak, megszólal a masjid sirámja, éppen egy gyerek énekel. A banánfák rikítóan zöld levelei ebben a szürreális megvilágításban még inkább zöldnek tűnnek. Langymeleg van és érzem a szegfűszeg és a fokhagyma illatát valahonnan. Ezek a pillanatok, melyek láncolatában értelmezhető egy nap. Sokszor szemlélem csupán a dolgokat magam körül keringeni, mindennemű interakció igénye nélkül, szemtanúként.
(Február elején keletre utazunk, Surabayából komppal Maumerébe, Flores szigetére. Innen még keletebbre, egészen Lembata szigetig, ahol a világon egyedülállóan máig is élnek és dolgoznak bálnavadászok. Innen fogunk visszafele csorogni, szigetről-szigetre, városról-városra, vissza Jogjába.)