Szakadó eső jellemezte indulásunk
időjárási körülményeit, már napokkal azelőtt sűrű felhők lepték el Jávát, de
ezen nem lepődtünk meg nagyon. Túlpakolva, toronymagasra póckolt táskakupaccal
a motor csomagtartóján indultunk útnak a párálló úton, a gumipók ismeri csak a
feszítést, amit éreztünk, úgy össze voltunk szorulva a motoron. Éjszaka
vezetni Jáván, a köpködő szitálásban, álmos kamionosok között, óránként egy-egy
cigarettát elszívva csendben. Miért nem alszanak itt az emberek? Sokan
koslatnak látszólag ok és cél nélkül hajnali háromkor is, vagy egyszerűen csak
gubbasztanak az út mellett. Van némi kafkai szürrealitás Jáva főút-menti
kisvárosaiban, de ezt mi félvállról konstatáltuk csak a fáradság miatt. Olyan
este motorozni, mintha egy alagútban kalingyolna az ember, nem lát semmit a
tájból, köd van és csőlátás a sötétet irtani csak alig tudó fénypászta miatt.
Különös halványzöld lézernyaláb forog ide-oda a sötétben valahol Surabaya felé félúton, harmadik-típusú találkozás is lehetne, de valószínűleg valami villából vagy futurisztikus minaretből jön a fény, aztán megállunk pisilni a derengő hajnali fényben. Az út mellett két felfoghatatlan módon túlméretezett hangláda dübörög, természetesen agyament dangdut zene szól, ezt csak a hangtechnikát árammal tápláló 800 köbcentis aggregátor bömböli túl, ami úgy füstöl, mint gyerekkoromban a Bukarest-Budapest vonalon kormot köpő gyorsvonat. Láthatóan valamilyen rendezvény volt (vagy lesz), Anita bekérezkedik pisilni a házba, mi kint ácsorgunk sajgó farpofáinkkal, mintha le akarnának válni medencénkről. Rezeg a dobhártyánk, mint a kocsonya, érthetetlen, hogy fél ötkor hogyan lehet természetes a lakóközösségnek a SZIGET fesztivál nagyszínpadán felállított hangládák decibeljével ekvivalens hangmérgezés. „Ez igazán harmadik-világ béli hangulat.”- mormogja Anita velősen.
Aztán az éhség és a koncentrációra való képtelenség megálljt parancsol és begurulunk egy Soto étterembe, ahol tulajdonképpen jó vasárnapi húslevest főznek, a kifáradt vándor belének az meg igencsak jóleső valami. Egy szökőkútban rosszabb napokra tartogatott harcsák úszkálnak álmosan, mi meg arra gondolunk, hogy nem lenne elvetendő gondolat aludni néhány órát, hisz a komp csak késő délután indul. A kedves jávai néni betereli a fáradt csapatot egy karaoke szobába, ahol mikrofonok és hangfalak hevernek szerteszét, illetve néhány igen dizájnos bőrkanapé. Teát szürcsölünk ebben a kissé vidéki presszóhangulatot árasztó eklektikus miliőben, szembe velünk egy kábítószer-ellenes poszter figyelmeztet arra, hogy „a drog rossz.”
Úgy kelünk, mint ahogy lefeküdtünk,
de a forró leves és kávé némiképp ösztönzőleg hat. A cipőm nem csupán
szottyosra ázott, hanem a legérettebb francia büdös sajt aromáját árasztja, de
mezítláb mégsem csoszoghatok.
Surabaya egyre közelebb, ugyanakkor mintha örökké tartana
Kelet-Jáva, végeérhetetlen és koszos kisvárosok, ahol mintha reménytelen lenne
minden, (bár elképzelhető, hogy csupán a fáradság miatt érezni ezt) aztán Surabaya árnyéka vetül elénk, óriási
ipari agglomeráció, konténervárosok toronymagasan, markolók és halbűz. A kikötő
akkora, mint Debrecen sodrófával elnyújtva, az emberek érthetetlen káoszban
száguldoznak a kátyús úton, kamionokról emelik le a színes konténereket, zöldet
csak szintetikus formában lehet látni. A város, mint egy megvadult korcs amőba
terjeszkedik és fekete pora mindenünkre rátelepszik.
A kikötőben legalább egy órát kóválygunk, úgy szállunk le a nehezen megtalált jegyiroda előtt, hogy remeg a térdünk. (A dokknak ez a része teljesen a vízre van építve, mintha egy lerobbant lakótelep lenne ráültetve a koszos tengerre.)
A hatórás indulás reménye hamar
elszáll, mert a betonstég mellett nem áll hajó, az őrök állítása szerint meg
sem érkezett. Hosszú ténfergés után, miután a várakozó emberek tömegén
átvergődünk, egy óriási modern épületre leszek figyelmes, ami tulajdonképp
olyan küllemre, mint egy repülőtér. Átmegyünk a mágneses ellenőrzőkapun és
megkérjük az uniformisban feszengő elvtársakat, hogy mi lenne, ha itt várnák a
hajónkra. Természetesen megengedik, csak később értjük meg, hogy valójában ide
csak a csekkolást megelőző csomagellenőrző szakaszban engednek embereket, ha
órákat késik a hajó, kint nyomorognak az utasok a frissen vett kakast vagy hegesztőtrafót
szorongatva, akár fél napokig. Megint csak bőrünk sáppadsága vezet a Kánaánba…
21 órás késéssel indul a hajó, a
váróban a légkondicionáló hideget fúj és tele van a hodály szúnyogokkal. A
végén már a komp előtti raktéren fekszünk, sajnos egy tengelytört kamion
eltorlaszolja az utat, se ki, se be. Elgyötörve hajtunk fel már világosban,
olyan síkos és meredek a palló, hogy majdnem felkapja az első kereket a motor, ami
látványra nem lenne utolsó, de következménye biztos lenne. Nem az
alapszolgáltatásként ajánlott konzervdoboz ágyakat választjuk, hanem Pével
fondorlatosan azt hazudjuk az információs pult Indonéz Alain Delon-jának, hogy mi
VIP jegyet vásároltunk, de a hajón vettük észre csak, hogy Ekonomi jegyet kaptunk. Ezt már csak azért sem veszi be, mert nincs
is VIP szoba, de pillanatok alatt kiderül, hogy van első osztály, ahova
fillérekért befészkeljük magunkat csak hárman. A luxust egy vibráló tévé és
néhány fingszagú matrac szimbolizálja, de az, hogy hárman hesszelhetünk két
napig a hajón ebben a kabinban, az éppen elég elégtételnek. Mint akiket
furkósbottal vertek agyon alszunk el, valahogy azt érzem álmomban, hogy
elindultunk. Délben kelek, elhúzom a függönyt, de ugyan az a kép fogad, mint
amikor behúztam. Kérdezősködöm a ráérős utasok között, de csak vállat
vonogatnak. Sajnos nem tudják a túlpakolt és összeroskadt ifakamiont
kiráncigálni a hajóból…
Anitával fent gubbasztunk a tetőn,
nézzük Madura szigetének halvány
partját, kortyolgatjuk az automatából fejt kávét, aztán egyszer csak felzúgnak az
óriási motorok és a kéménynagyságú kipufogó lustán füstöt köp magából. Hirtelen
indulunk 21 óra késés után, fúj a szél, de ugyanakkor meleg van és grandiózus
érzés, ahogy ez a millió tonnás óriás töri a vizet.
Mintha egy mikró-társadalom jönne
létre a fedélzeten, a büfésfiúk viccelődnek a csajokkal, az emberek csapatokban
vonulnak hátra, invitálnak minket is, mondván „ada acara di bekang”, vagyis buli van a hajófenékben. Beülünk a
szintén lehűtött „előadóterembe”, ott már a kamionos képű, bundes liga sérós
forma szaxofonra hangolta a szintetizátort, két miniszoknyás pufók lány
szellemszopránban visítja a dangdutot, a közönség pedig dúdol, alszik, de
mindkét alcsoport tagjai cigarettáznak. Mi kissé idegenként fekszünk a
karosszékekben, felnagyított fotók szolgálnak háttérként jakartai
felhőkarcolókról a színpad mögött.
Sétálunk aztán vissza a kabinba, de
a hallban, ahol egy magasított platformra műfű van fölragasztva, egy rögtönzött
kaszinó késztet minket megtorpanásra. Az ötvenezresek repkednek az alkoholos
filccel lepedőre rajzolt társasjátékon, ami valamiképpen fogadás-alapú és
dobókockával játsszák. A pazar műfűcsomón gubbaszt egy alak, mellette társa
baseball sapkával letakart arccal horkol. Este még fölnézek a tetőre és letépek
párat a legénység banánkészletéből, ami feltételezhetően érni lett kitéve a
tetőre.
(Telehold van, a csillagok szinte
ijesztően fényesek a koromsötétben, s mindenütt hortyognak utasok, akik a benti
fülledtség helyett, inkább a kinti hűvöst választották.)
Másnap elhajózunk Sumbawa szigete mellett, ami az emberi
történelem legpusztítóbb vulkánjának, a Tamborának
ad otthont. Az óriási kaldera vulkán 1823-ban 300 000 embert küldött a
pusztulásba, szinte az egész sziget lakossága meghalt, sokan a kitörés
következményeképpen bekövetkező szárazságba majd éhínségbe pusztultak bele. A
kitörés az egész bolygóra hatással volt, a légtérbe került elképesztő
füstmennyiség hónapokig eltakarta a napot, az ökológiai katasztrófa
eredményeképpen egy évig volt tél Európában is.
(Elképesztő erejét azóta nem
fitogtatta, magasságából több, mint 1000 métert veszített ugyan, de így is
mellbevágó. Én csupán tiszteletteljesen mosolyogtam kissé beleborzongván ebbe
az erőbe.)
Estig beszélgettünk, hol fent, hol
a kabinban, aztán sétálgattam és John
Coltrane Giant Steps lemezét hallgattam elalvásig egy sezlonon.
Hajnalban kelve, (ahogyan ez itt szokás) felkapaszkodtam a
legfelsőbb kabinra és onnan bámultam Flores
marcipánszigeteit. Olyan érzésem volt,
mint, amikor emberi szem először pillantott meg addig ismeretlen tájakat,
euforikus gyönyörűség, ahogy két nappal azután, hogy Surabaya szürreális ipari poklából katapultáltunk, most egy
smaragdzöld paradicsomba fúródunk bele.
Az utasok, mintha könnygázt dobtak
volna be az ablakon, úgy hagyták el a hajót, csupán a járművel rendelkező
iparosok ücsörögtek még a hajlongó kókuszpálmákat és a kissé már Csendes-óceáni
környezetet bámulván. Pé defekttel hajtott le a hajóról, de egy pápuai
fiatalember megfoltozta a gumit. Rögtön szembetűnik az emberek másmilyensége, egyszerűbb,
nyíltabb, könnyebben értelmezhető fogalmazásmódja/viselkedése, s a mienkhez
sokkal közelebb álló humora. Komolyan kérdeztük a gumis mellett ücsörgő
középkorú férfit, hogy hányan élnek itt Maumerében,
amire ő elkezdte számolni a körülötte levőket, ujjaival mutatván hol jár a számolásban, kezdvén magával, „egy”, aztán a
motort szerelő srác, „kettő”, aztán a boltos nénik, „három és négy”, de ott jön
egy fickó a robogóval, ni! „Azzal már öt”. És röhögött.
Ahogy elindultunk keletre,
mindenütt templomokat látni banánfákkal és pálmákkal körbevéve, valahol Maumerében az utcán átfolyt egy
nagyobbacska patak, ezt nem tudtam mire vélni.
(„Hello mister oh my god”, kiáltja nekem egy kisfiú. Innen tudtam,
hogy kultúrák választóvonalát léptük át, ez a trópusi kereszténység földje.)
Alig haladtunk másfél órát, amikor
egy temető mellett megálltunk kicsit levegőzni, inni egy kávét. (Floresen sokkal nehezebb éttermet,
enni-innivalót árusító boltocskát találni, mint Jáván, sokkal gyérebben lakott
és általában nincs az egyszerű embereknek pénze étteremben vagy akár kifőzdében
enni, különösen vidéken nem.)
Pillanatokon belül megjelent egy
férfi, piros, rövid ujjú lyukas pólóban kedélyesen kérdezvén, hogy hová tartunk
és egyáltalán. Amikor felemlegettük a kávé gondolatát, rögtön invitált minket
közeli bambuszháza elé, ahol kiderült ő a falu vezetője, az asszonyok banánt sütöttek, de grillezett hal is
előkerült. Néhány perc leforgása alatt az egész család körbeült bennünket.
Aztán a keresztény kultúrkörben egészen más megvilágításban megjelenő alkohol
kérdését is megvitattuk, mire két üveg arak
is az asztalra lett lágyan helyezve, erős férfikezek által. (Ez a tradicionális
és közkedvelt ital a legelterjedtebb a szigeten, az úgynevezett lontar pálmafajtának a hosszúkás,
uborkaszerű terméséből készül, negyven százalék az alkoholtartalma, vagyis a mi
nemes pálinkánkhoz hasonlatos. A népes család minden tagjának portugál nevét
képtelenség volt megjegyezni, de hamar összebarátkoztunk, pláne, amikor a
családfő sógora Miguel is befutott,
aki sziporkás humorával rögtönk közel került szívünkhöz. A hirtelen jött
felhőszakadás és az egyre módszeresebben belénk töltött alkoholmennyiség ott
marasztalt bennünket késő délutánig. Az egyik pillanatban már bent találtuk
magunkat, engem a férfiak öltöztettek a tradicionális viseletbe, az ikat-ba, az asszonyok pedig Anitát
forgatták, az egyik lány a haját fésülte és csatolta az édesanya pedig az ikat korcát hajtogatta és tűzte. Aztán
két csontrészeg bácsi esett be, ők is a család tagjai, az egyik nagydarab
öregember búvároktatással foglalkozott valaha, mint a Csillagok Háborújában Jar Jar
Binks, úgy köpte hájas szájából a rizst, a másik, egyébként kedves öregúr
félmeztelenül dülöngélt és túlzás nélkül volt katatón részeg. Házigazdáink
láthatóan restellték a helyzetet, Miguel csak annyit fűzött hozzá, hogy „mereka
senang sekali”, vagyis túlságosan jókedvűek.
(Ordítva énekeljük hamisan a Lassan kocsis-t és a Szeged felől, Szeged felől-t, amire a
két tökrészeg aggastyán is rákontrázik valami helyi szerelmes dallal. Kicsit
mórikásan indulunk útnak, az egész család az út szélén integet, a gyerekek egy
darabig futnak utánunk…)
Ahogy egy szempillantás alatt
elfogy az aszfalt és egy vállalhatatlanul sáros földúttá satnyul a terep, kezd
beesteledni. Közel a tenger, de körben sűrű erdő, a nap lassan teljesen lemegy.
Egy bugis faluba hajtunk be, ahol
látjuk azonnal, sok babér nem vár ránk. Mire zavartan megfordulunk, már az
egész falucska minket néz. Sötétben hajtunk át a szügyig érő sáron és
pocsolyákon. Aztán köves hegymenet az erdőben, de meg kell állnunk, mert semmit
sem látni, az útszakasz pedig meglehetősen kritikus. Elvergődünk egy apró keresztény
faluba, az emberek szemfüles természete itt is megfigyelhető; pillanatok
leforgása alatt vesznek körbe bennünket, pátriárkák jelennek meg ikat-ba tekerve a koromsötétből, a fák
mögül gyerekszemek szegeződnek ránk. Pével humoros közlésmódunk mindig segít
ezeken az elsőre furcsa szituációkon, s az emberek tulajdonképpen nagyon
barátságosak, a kíváncsiságuk tud különös lenni, meg az, hogy látszólag tényleg
a semmiből kerülnek elő.
Leszervezünk a parton egy üresen
álló féltetős objektumot, leterítjük a matracokat és kicsike arakozás után
álomba szenderedünk.
Reggel Pé tankja kilyukad, a
csöpögő benzint letöröljük, s a falu mindenes szakija valamilyen univerzális
ragasztógéllel befoltozza, mondván, nincsen hegesztője.
A boltos nénitől reggelit kérünk,
sült zöld banán és sózott hal. Elképesztő a kávé minősége a faluban. A
családoknak kis kávéföldjük és dohányuk is van, az önfenntartás itt még létező
fogalom. Egy csokoládébarna édesanya szoptatja kisbabáját előttünk, lába előtt
három kölyökkutya birkózik. Mindenki néz, én próbálok kérdezgetni, szólni, de
látszik, hogy szokatlan nekik a helyzet. A boltos néni férjével jutok a
legtöbbre, ő nagyon barátságosan, - ha szűkszavúan is – válaszol a kérdéseimre.
Elképesztően buja növényzeten
áthajtva, óriási pálmaligeteken, mangrove
erdőkön hajtunk keresztül, az út kegyetlen, de azért a fényben könnyebben
vesszük az akadályokat. 12 órán át tesszük meg ezt a szűk 100 kilométert, aztán
a déli partra leérvén kijutunk a főútra, ami tökéletes aszfalt, de alig megyünk
egy negyedórácskát egy durva balesetbe futunk, az út mellett egy nagydarab
férfi, az út közepén az összetört motor, mint egy összegyűrt csokoládés zacskó.
Teherautóval ütközött a kanyarban. Megállunk, a forgalom mindezek dacára
átfurakodik az út egyik szélén. Elkezdem lecibálni az összetört motort, annak
ellenére is, hogy rámkiabálnak, mondván; a rendőrökre várnak, akik
megszemlélnék a helyszínt. De folyik a benzin, mindenütt üveg, nem lehet férni
tőle, mégis áthajt a forgalom a szakaszon, egyszóval teljes fejetlenség. Pé a
szilánkokat és apróbb alkatrészeket szedegeti, abban megállapodunk és
nyilvánvalóvá válik, hogy nem lehet szerencsétlent váratni, amíg a mentőt
idehívja valaki. Combján óriási nyílt seb, válla, karja teljesen kifordulva a
helyéről, mint egy játékbabának. A férfiak nem tudják, mit csináljanak, a motoros
érthetetlenül motyog, hörög önkívületi állapotban. Pével leállítunk egy
kisbuszt, ami Maumere és Larantuka között közlekedik,
elmagyarázzuk a vezetőnek, hogy a legközelebbi kórházba neki kell elvinnie,
mert belehal, ha sokáig itt fetreng az út szélén. Öten erősen megfogjuk és
fektetve beletesszük az autóba, a fekvést én erőltetem, de nehéz megértetni az
utasokkal, hogy tilos ültetniük, hisz lehetséges, hogy a gerince is sérült.
Haldoklik és nagyon büdös. A megszeppent asszonyok ölébe odanyomom a maradék
kis víztartalékunk és indulunk tovább, Larantuka
felé, ahonnan másnap Lembata
szigetére hajózunk.
Az út lélegzetelállító, itt kissé
mediterrán jellegű a táj, a part mellett haladunk, hegyekre fel, hegyekről le. Larantuka tüneményes, mindenütt
templomok, katedrálisok, zajlik az élet. Áthajtunk a városon, meg-megállunk a
langyos vizű partokon. Először fürdök rövid hajjal.
(Egy szegény család kunyhójánál egy
idős asszony az unokáját ajánlgatja nekem, simogatja az arcát, kissé pajkosan a
11 év körüli kislány testére mutat és hüvelykujja és mutatóujja
összedörzsölésével arra utal, hogy fizetség ellenében lehetne valami.
Illedelmesen köszönünk, lévén vége a feudalizmusnak és kolonizáló kanos tengerészek
sem vagyunk.)
Visszatérve a kisvárosba beülünk
egy disznóhúst árusító étterembe, ahol fél év után először eszek sertést és még a
könnyem is majdnem elcsöppen tőle. Kicsike tányérban orjalevest hoznak,
cigánypecsenyéhez hasonló sült húst, szalonnát (!) és egyéb zöldséges
mártásokat. Azon tárgyalunk a vacsora után, hogy hol hajtsuk lehetőleg ingyen
álomra fejünk. Arra jutunk, hogy, ha már mi is keresztények vagyunk, - hacsak
kultúrkörnyezetünk tekintetében, nem gyakorló hívő módján - , mégis ezen a
fonálon kellene elindulnunk. Bekopogunk tehát a városközpont katedrálisának
parókiáján, ahol egy elég barátságtalan úriember fogad, de a felettesei, akik
tiszteletesek, kitörő vendégszeretettel invitálnak be minket. Kis barátkozás
után egyből a parókia paplakán találjuk magunk, friss ágynemű, fürdőszoba.
(Tavaly itt halt meg egy idős
magyar lelkész, aki a közeli Solor szigeten
tartott istentiszteleteket évtizedekig.)
Este mennydörgés és megfázás jön. Reggel
harangszóra kelünk, amivel kissé késve, de mégiscsak párhuzamosan felszólal a
közeli minaret sírós imára hívó éneke is. Mégiscsak szép ez, meg kell férnie a
kultúráknak, vallásoknak, embereknek egymás mellett.
A papokkal reggelizünk a parókia
étkezőjében, ahol meglehetősen abszurdan festünk kissé hobó fizimiskánkkal, de a lelkészek barátságossága
és humora teljesen oldja a helyzetet, tényleg nem várnak el semmit
segítségükért, önzetlenül adtak szállást és jókedvvel kezdik a napot.
A kikötőben már feldobtak egy
deszkapallót a kishajóra, ezen kellene felhajtani motorral, ahogy a lágy
hullámok ráérősen lötyögtetik a hajótestet a stéghez képest. Felparkolunk, sült
banánt majszolunk és nézzük a kikötő reggeli forgatagát. Dobozok repkednek,
gyerekek árulnak friss gyümölcsöt, köteleket kötnek és oldanak, aztán
megindulunk az Alor szigetcsoport
felé, Lembata „fővárosába”, Lewolebába.
(Kapitányunk csak fél kézzel igazít
a hajón, másik kezében pókerlapok, verik a blattot a legénységgel. Az egyik
tengerész fenn ül kvázi a műszerfalon, a másik fickósan az ablaknak dől.)
A taton ülök, nagyon hangosan
hallgatom Marvin Gaye Let’s get it on
című számát és fel-felcsapnak a hullámok. Medúzák és repülőhalak hajónk körül.
A szigetek hegyein megültek a fehér vattafellegek és a kis bugis falvakba épp visszatérnek a hajnalban kihajózott férfiak.
A WC a hajó aljában van berendezve,
körbecsempézett guggolós pottyantó, egyenesen a tengerbe megy, aminek mennie kell. Hátul ülök Anitával
és nézzük a mesebeli szigeteket, felettünk a teljesen házilag hegesztett
kipufogó köpi az elégett gázolajfüstöt.
Kikötni Lewolebában. A csomagokat lepakoló „fogdmegek” és a fuvarosok már
várják a hajót a betonplatformon, miközben a fehér homokos partokon ringatóznak
a kókuszpálmák. Pé a kikötés előtt a kabinban összeismerkedik egy Szombatista
pappal, aki invitál minket házába, ami Lewoleba,
de talán 200 kilométeres körzetben az egyetlen Szombatista/Adventista templom. A ház meglehetősen szedett-vedett, csak
másfél éve lakik itt a család, férj, feleség és egy szem fiuk. Jakartában éltek
eddig. (Ez akkora váltás lehet, mint Tokióból átköltözni Albániába.)
Eldöntjük, hogy megalszunk itt,
habár az eredeti tervek szerint még aznap el akartunk jutni Lamalera-ba, a faluba, ahol a világon
egyedülálló módon legálisan vadászhatnak az emberek bálnákra, tradicionális
eszközeikkel. Nem akarván a napot veszni hagyni, ebéd után északkeletre
indultunk a szigeten, csak úgy bele a vakvilágba. Az Ile Ape vulkánt megkerülve, annak szürreális kőtengermezőin át,
megálltunk egy kurtácska partnál. A vízben néhány méter után szakadék,
korallzátony és gazdag élővilág. Királykék tengeri csillagok, papagájhalak,
planktonok.
Visszaérve beesteledett és közvilágítás híján a motorok fénye és a GPS vezetett haza. Otthon csak a kisfiút találtuk, aki bevallotta nekünk, nem akar lelkész lenni. Kérdezgettük a helyi sajátosságokról, néhány gondolat után ennyit mondott: „A katolikusok kutyát esznek karácsonykor.”
A lelkész és felesége sült halat vett tiszteletünkre, aminek elfogyasztását egy ima előzte meg, amiben vendéglátónk arra kérte Istent, hogy minket oltalmazzon az úton és, hogy köszönjük az ételt, de név szerint említett bennünket, noha csak egyszer mutatkoztunk be. A kérdésre, hogy hol tanult meg angolul csak annyit felelt, „egy angol nyelvű bibliából.” Szőnyeget terítettek le nekünk a földre, Anitának a vendégszobában lett hely. Óvták helyettünk erkölcseinket.
Visszaérve beesteledett és közvilágítás híján a motorok fénye és a GPS vezetett haza. Otthon csak a kisfiút találtuk, aki bevallotta nekünk, nem akar lelkész lenni. Kérdezgettük a helyi sajátosságokról, néhány gondolat után ennyit mondott: „A katolikusok kutyát esznek karácsonykor.”
A lelkész és felesége sült halat vett tiszteletünkre, aminek elfogyasztását egy ima előzte meg, amiben vendéglátónk arra kérte Istent, hogy minket oltalmazzon az úton és, hogy köszönjük az ételt, de név szerint említett bennünket, noha csak egyszer mutatkoztunk be. A kérdésre, hogy hol tanult meg angolul csak annyit felelt, „egy angol nyelvű bibliából.” Szőnyeget terítettek le nekünk a földre, Anitának a vendégszobában lett hely. Óvták helyettünk erkölcseinket.
(Másnap az indulás előtt,
akkurátusan dedikált nekünk három Indonéz bibliát és átnyújtotta
ajándékként. Anita egész úton virágokat préselt benne.)
Lamalera-ba az ironikus elnevezésű Trans-Jalan Lembata „sztráda” vezet, ami hosszában szeli át a
szigetet, beleértve annak közbülső dzsungelét is. A kezdeti bitumen és beton
elmállott, egy ideig emlékeztet útra, aztán csak útalap szerű dögkavics, aztán
az sem, csak sár meg sziklák. (A szigeten egyébkén óriási ikerkerekes
teherautókat használnak busz gyanánt, fent csücsülnek az emberek és természetesen bömböl a zene). Csodálatos a sziget élővilága, csak itt
található egzotikus madárfajok, liánok tekerednek áthatolhatatlanul, apró
falvak rejtve az erdőben, az iskolából hazatartó gyönyörű gyerekek uniformisban.
(Az erdőben fényképekre leszünk
figyelmesek, amiket valaki véletlenül elhagyott, elszórt. Esküvői képek, fotó
delfinekről, lembatai tájakról.
Minden a bibliába kerül.)
A délen fekvő bálnavadász falu
előtt megállunk egy parti sziklán elterülő temetőnél, valahogy annyira abszurd
számomra a kereszténység itt, az otthon ismert motívumok; passiójelenetek, Mária,
Szent Péter a banánfák között a trópusi tájban. Aztán alig indulunk útnak
lefele a hegyről a part menti faluba, Pének elszakad a kuplung bovdenje, ezért
végig üresben gurul a szétszabdalt úton. Az emelkedőkön Anitával feltolják a
motort, aztán lefelé a gravitáció elég. Áthajtunk a falu határát jelző kapun,
amin bálnák és delfinek vannak. Nyitva van a bálnakapu.
A falu egyetlen motorszerelő
műhelyében ónnal forrasztják össze az elvált alkatrészt a vezetékkel, én addig
sétára indulok. Egy múmiává fonnyadt tüneményes öregember kiabál az eresz alól,
hogy menjek oda. Cigarettával kínálom, elfogadja, sőt leleményesen kér másnapra is. Egy lyukas rövidnadrágban ül,
mezítláb, félmeztelenül. Bertold-nak hívják. Csillog a mélyen ülő öreg szeme. Egy
régi petróleum gyújtót ad nekem, arra kér, vigyem el megszereltetni a közeli
boltba.
(Amikor megkérdezem, hány éves
koráig járt halászni, bálnára vadászni, kissé sértetten, de nevetve kiáltja;
mái napig kihajózik hétfőtől szombatig. Vasárnap pihenni kell, Isten is
megpihent.)
A megjavított motorral beparkolunk
az egyetlen szálláshely elé. A napon legalább 45 fok van. Lepakolunk,
hullafáradtan ugyan, de nekiindulunk szétnézni a faluban. Gyerekek játszanak
már használhatatlan külső-gumikkal, egy hosszú, rugalmas bot végére rongyot
kötnek, amit fáradtolajba mártanak. Ezt dugják a kerék belsejébe, a síkos bot
lágyan fut a gumibelsőben, s így szaladgálnak.
Az egyik közeli ház mellett
delfincsontváz fekszik a kőkerítésen. A tavalyról maradt bálnakoponya a ház elé
fölállítva, mint egy totemoszlop. Bálnaállkapocs kapubejáró, hamutál
delfincsigolyából kifaragva, korlát óriási bordacsontokból, delfinlapocka
virágcserép.
Az emberek hihetetlen
találékonysággal építik a csontokat környezetükbe, hol díszítőelemként, hol
valódi funkcióval ellátva. Az egyik ház előtt lepedőre festett képek
bálnavadászatról és csontból faragott vallásos szobrok. Amikor az öreget a
vadászatról kérdezzük, és, hogy milyen hosszú egy bálna, azt feleli 15 méter.
(Hány
férfi kell egy bálna megöléséhez?
– kérdezi Pé. 15 ember – válaszolja
az öregember. Akkor minden méterre jut
egy ember. – mondja Pé. Az öregember elmosolyodik.)
A faluban mindenütt faágakból
összeácsolt hússzárító vázak vannak felállítva, a legtöbb a parton.
Delfinszalonna, belsőségek, uszonyok száradnak besózva, aztán ha főznek az
asszonyok, csak nyesnek belőle.
A falu különös esztétikája
nyilvánvalóan a találékonyságban keresendő, az egyébként is csodálatos
formavilágú csontok, koponyák a szárító-tákolmányokon, s a szegénység
eredményeképpen mindenhol hasznosított „halászati melléktermékek”, egyfajta
groteszk miliőt eredményeznek, ami természetesen keveredik a modern társadalom
összes kellékével, hangfalakkal, színes 3D-s szentképekkel a falon. Egyszóval
vizuális kavalkádja a falunak, melynek hátteréül a csodálatos türkiz tenger és
növényzet társul, egészen mellbevágó és lehengerlő.
Az asszonyok legjava szövőkereten a
már említett ikat-ot szövi, a
mintákban megjelenik a bálnavadászat is. Minden asszony bételdiót rág, amitől vörös
a foguk és kissé kábák. Ha eleget rágták a ház előtt kiköpnek. Tele van a falu téglavörös bételköpetekkel.
A parton szerteszét delfinkoponyák,
csontok, a hullámok is újabbnál újabbakat löknek a partra. A bambuszból és
pálmalevelekből készült „hajógarázsok” mindegyikében férfiak ülnek. Az egyikben
épp hajat vágnak ollóval, a másikban új halászhajó készül, vízben ázik a
hajlításra váró fa, vésővel dolgozzák ki az illesztéseket. Minden hajón valamilyen személyes vagy szerencsét hozó attribútum van. (Majdnem minden hajó
orrán, oldalt szemek vannak festve.)
(Mögöttem egy félkezű bácsi mer
tengervizet, ki tudja milyen okból. A rothadó delfinbűz mindent beleng a
langymelegben.)
A parton van a falu egyik apró
temploma is, ami azúrkék színű. Mellette 3 méteres bálnacsont, lépcsőjén
csontok, mintegy áldozatként, bent feszület, Mária a gyermek Jézussal és Szent
Péter. Egyik kezében a szokásos attribútuma, a kulcs, a másikban szigony.
Magával ragadó az eklektika, tulajdonképpen pogány szokások és vizuális jelek keverednek
a keresztény liturgiával.
A naplemente előtt egy közeli
partra robogunk át, megvizsgálva a környezetét is a falunak. A hegyekre az esti
felhők ugyan úgy ráülnek, mint előző nap érkezésünkkor. Erőltetem, hogy a
térképen látható alternatív úton térjünk vissza a faluba. Ez hiba. Az út
utazásunk egyik legvállalhatatlanabb szakasza, ahol csak előre lehet menni,
vissza nem igazán. Akkora sziklák közt kell a motort egyesben felerőltetni,
amitől majd' megfullad. A nap lassan lebukik, mellettünk szakadék és a tenger.
Annyira szép, hogy alig tudok az útra koncentrálni, az „útra”, ami
krosszmotorral is kihívás lenne. De átérünk, a földek mellett megmosolyognak
minket a rizssapkás nénik és bácsik. Lamalera
előtt még kérdezősködünk, lehet-e valamiféle alkoholt kapni, természetesen
lehet, mégpedig tuak-ot. A lontar
gyümölcsének tejszerű, erjesztett leve, amiből később az arakot főzik. A
hullámlemez fedelű kulipintyók labirintusán átkelve, eljutunk a dílerig, aki
500 forintért árul egy benzineskannányi italt. Kupak híján kilép a házból és
egy marék falevéllel tömi be a kanna száját a sötétben.
(Megint megtörténik az, hogy néhány
másodperc alatt körbeállnak a felnőttek és gyerekek. Ki a kukoricásból, ki a
ház mögül jön, de sokan vannak és látszólag a semmiből tűnnek elő.)
Szóval 7 liter tuak egy benzineskannában, mi meg átmotorozunk a bálnakapun immár
másodjára, még látni, hogy vihar közeleg, az tenger felett már szakad az eső.
Víz szakad a vízbe. Nincs semmi világítás, csak a motorunk lámpája. Túlvilági a
csend és a végtelenség érzése felemelő a sziklaszirten.
(Amikor a motort kitámasztom szinte
csettintésre szakadni kezd az eső. Egy utolsó
vacsora – ábrázolás alatt költjük el a vacsorát, ami sült hal rizzsel.
Aztán behörpöljük hárman a tuak felét
és alszunk a delfinszalonnabűzben.)
Másnap reggeli után a falu másik
felét járjuk keresztül-kasul, a koncepciónk a spontán séta, belebotlunk, amibe
belebotlunk. A falu legjava nem a part mentén, hanem a sziklás, metsző magaslat
tetején helyezkedik el, itt is a rozsdás pléhtetejű bambuszkalyibák dominálnak,
noha módosabb házak is megbújnak köztük. A száradó, csöpögő hús mindent
átzsírosít, a nyársra húzott delfinfejekről már hiányzik a hús, valószínűleg
hetek óta volt utoljára szerencséjük a halászoknak. Utunk elvezet az általános
iskola előtt, a gyerekek kirohannak és pózolnak nekünk, angolul kiabálják ki magukból azt a néhány szót, amit tudnak.
A nagy katolikus templom mellett
terül el a temető, ahol szintén vannak példák a példátlan kreativitásra, van
itt elhunyt Szent Péterként ábrázolva, sír csontokkal feldíszítve,
csillámporral kirakott kereszt, stb.
(Vacsorát visznek a halottaknak, több síron tányér és evőeszköz van hagyva, nyilvánvaló, hogy a kóbor kutyák és macskák laknak jól belőlük.)
Delfincsigolyánkat, bibliánkat,
köveinket és kagylóinkat táskánkba erőltetvén visszaindulunk Lewolevába, ahonnan reggelente indul a
komp vissza Flores-re. Ha ugyanazt az
utat járja az ember csak visszafelé, akkor mindig újabb részletekre bukkan,
amit elsőre nem vett észre. Ilyen volt utunk visszafelé. A sziget közepén van
egy tisztás, rajta egy nagyobbacska domb, s a tetején Golgota. A két lator és
Krisztus. Óriási felirat a domboldalon: jesus
remember me.
Az estét újra parton töltjük, a
városkától nyugatra keresünk alvóhelyet, ez már bevett gyakorlat. Először csak
kérdezősködünk, egy fiatal srác el is vezet minket egy mangrove erdővel
körülvett fehér parthoz. Gyűlnek a viharfelhők, egy part közelében felállított
sátorhoz megyünk, ahol valaki tüzet csihol. Kérdezgetjük, de elég dadogva
beszél, - vagy bolond vagy beszédhibás - de körülményeit tekintve, mintha nomád
életre rendezkedett volna be. Felmutat ugyanakkor egy dombra, többször
elismételve, hogy ott „jó aludni.”
(Odafent rendőrök és mindenféle biztonsági személyzet, egy óriási villa épül, stégek és napozóágyak végig a parton. Egy férfihoz irányítanak minket a kérdésünkre, hogy aludhatunk-e itt. Kiderül, ő a sziget elnöke és felőle bátran aludhatunk a parton egy fedett házikóban vagy a napozóágyakon. Ahogy megy le a nap, a kilátás keleti és nyugati oldalán is egy-egy szunnyadó vulkán látható.)