A
verőfényes lembatai hajnalnak is van
az a megmagyarázhatatlan „hajnaliszaga”, amit néha otthon is érezni nyáron,
csak elég korán kell felkelni hozzá. A
kóborkutyák vakaróznak és melegszenek a napfényben, ahogy a kikötőhöz tartunk.
A
kompon belevésem Pé férfias vadászkésével a Balatont egy asztallapba. Nehezen
boldogulok, nem is azért, mert nem éles, hanem mert kilazult egyetlen
kókuszbontástól az Indonéz csúcsminőségű penge a nyélből. Annyira koncentrálok
a tihanyi félsziget formájának hű megformálására, hogy a BALATON betűinek
asztalba-kaparásakor a „LA”- szótagot megkétszerezem, valahogy, így: BALALA.
Anita ötlete által vezérelve aláhúzom a szöveget; hisz nincs más módszer a
kínos hiba eltüntetésére, az utolsó A betűt meg ki tudom kerekíteni O-vá. Így
lesz végül a BALALA-ból, BALATON.
Larantukában
lemosatjuk a sártúrán kissé bemocskolt motorokat, a kopott műbőrkanapék mellett
dübörgő hangfalakra pedig saját telefonjainkat dugjuk, s egyéb klasszikusok
mellett, Linval Thompson, I Love
Marijuana című dalának kezdőhangjai elé illesztjük a tűt. (Van a dalnak egy
kedves sora, miszerint: „the white man
love to smoke marijuana, the black man love to cultivate it, I love to smoke
marijuana, it gives me a deep meditation”.)
Ugyan Pé karburátorába víz kerül és
ettől megfullad a motor néhány percnyi robogás után, s ugyan megismétlődik mindez
jó párszor aznap, mégis nyomulunk a sziget belseje felé a főúton, - egy darabig
a már ismert szakaszon - majd az egészen elképesztően buja őserdő-szívéig a
szigetnek. Akkora fák keresztezik az utat, mint egy-egy nagyobb templomtorony,
amíg a szem ellát liánnal benőtt áthatolhatatlan dzsungel, gyerekek árulnak
erdei mézet, az út néhol a földcsuszamlások miatt félig beszakadt a szakadékba.
Kicsit a gyertyára is gyanakszunk,
mert Pé többször gurulni kényszerül, ami gazdaságos ugyan, de az emelkedőknél
elvész ugye a lendület. Egy falu közepén ülünk aztán egy padon, Pé egy
baseballsapkás fazonnal nézegeti a motort, s bár a jóember motorszerelő hírében
áll, de gyertyakulcsa mégsincs. Az én
kombináltfogómmal imádkozzák ki a bekormolt gyertyát a foglalatból, s
tisztítják meg valamennyire. Az éjszaka egyszer csak megtörténik észrevétlenül,
s Maumere előtt elhajtunk egy
színpompás posztmodern fényinstallációnak tűnő sírkert mellett. A síremléken
Krisztus alakja integet a sötétben, oly parádés az egész, hogy érdemes lenne
meghalni, hogy beletemessenek. Aztán egy étteremben eszünk marhalevest, s a
házigazdákkal váltjuk meg szűkös szókincsünkkel a világot. Megengedik, hogy ott
aludjunk, s a nappaliban hajtsuk álomra fejünk. Sok a szúnyog, a riasztószer
pedig nem használ.
Reggelre a motor kitámasztója
olyannyira belefúródik a puha földbe, hogy oldalára borul, mint egy dögbogár,
és elfolyik a benzin nagyja. Elgurul azért még Maumerébe, ahol egy gyors reggeli után dél felé tartunk Sikka-ba, ami száz évesnél kicsivel
öregebb, 1898-ban épült katedrálisáról híres, a portugál kolonizálók építtették.
Minden részében fa, bent expresszív
faszobrok Máriáról, Krisztusról és Szent Péterről. A falak a helyi ikat mintákkal vannak díszítve,
formailag valahogyan mindenestől belepasszol a trópusi tájba. Mire kiérünk az
épületből, ikat árus asszonyok egész
hadserege vesz körbe bennünket tulajdonképpen offenzíva-szerűen. Mindenki az „olcsó”, „szép” és „eredeti” kulcsszavakat ismételgeti, s azon túl, hogy az arcunkba
göngyölíti a portékát, még meg is kísérel beöltöztetni abba. Anitának veszünk
egy csodálatosan pszichedelikusat, meg néhányat ajándékba, s szemrevételezzük
az egyik első portugálok által kolonizált várost és környékét.
A tekervényes utak fölvezetnek minket
a közép-floresi hegyvidékbe, Moni-ba
tartunk, aminek szomszédságában található a Kelimutu
vulkán, amely vulkanikus tavairól híres. Színváltóak bonyolult kémiai
összetételük, s a levegő oxigéntartalmának kölcsönhatásaképpen. Gyakori Flores
szerpentinekkel összegabalyított útjain, hogy a nem megfelelően biztosított
hegyoldal gyakorlatilag ráomlik az útra egy-egy nagyobb esőzés után. Ilyenkor
megáll a forgalom, s amíg a markolók nem tolják le a tonnás sziklákat a mélybe,
van idő az önmagunkba mélyedésre. A „váóóó”
élmény és az állkapocs leejtése ijesztően gyakori és komolyan veszélyezteti a
koncentrációt, melynek valójában az útra kellene irányulnia. Egyik pillanatban
még pálmafák között vezet utunk a parton, ahol egy 20 méteres Krisztus szobor
áldja széttárt karokkal a világot, (s felülről is látszanak a víz alatti
korallzátonyok) a másik pillanatban pedig a szájtátós hegyvidékek omlanak
felénk, ahol trópusi fenyőfajtáktól kezdve az óriáspáfrányokig a flóra és fauna
hoz bennünket zavarba. Rizsteraszok száz métereken át teszik lépcsőzetessé a
hegyoldalakat - szelídítvén meg a meredeket -, s ha nem túl nagy a páratartalom;
ellátni a tengerig, ami olyan távlatot és mélységet ad a látványnak, ami túlzás
nélkül tudatmódosító hatású. Mindezt hullámvasút-szerűen kell elképzelni, s így
jutunk el a már említett Moni-ba, az
apró turistafaluba, ahol teljesen véletlenül találkozunk Dono-val, a nagydarab rasztafárival, akivel összebarátkozunk
annyira, hogy elhív minket presszójába, ahol aznap szülinapi parti szerveződik.
Ülünk
a nyitott bár előtt, kávét kortyolgatunk, s azt figyelem mi mindent képesek a
helyiek felpakolni a motorokra vagy a távolsági kisbuszokra, a bemo-ra. Hol egy bakkecske suhan el
csomagtartóra kötve, hol kismalacok visítanak a kanyarban bedöntött motorokon.
A srácok leszerveznek nekünk egy szállást estére, egy Szilveszter névre
hallgató mókás bácsinál. Megkérdezem, rokona-e Sylvester Stallone-nak a Rambóból, mire ő azt feleli; ő „csak kampung sylvester”, vagyis falusi
Szilveszter. A szállás tiszta és egy óriási szúnyogháló van a nagy franciaágy
fölé felerősítve. Aznap lepkehálóban alszunk.
A
buli kissé sótlan eleinte, bár a kaják és az arak-mojitok elég meggyőzőek.
Aztán Pével megunjuk a kissé dobozhangokra és mosógépzörgésre kevert buta
tánczenéket és betesszük Claudia Barry
eszelős fekete diszkóját, a Sweet
Dynamite-ot, amitől mindenki megőrül és fergeteges tánc kerekedik. Anitával
pörgünk a többiek által körbevéve, aztán félmeztelenül nyomunk egy duettet
pével a tücsökciripelésben és békakuruttyolásban, még, ha el is nyomja a basszus
a külső hangokat. Kimelegedve és részegen kerülünk ágyba.
(Mielőtt
elindulunk a színes vulkanikus tavakhoz, épp beköltözik a szomszédos házba egy
Észak-Kaledóniában élő 60 év körüli francia házaspár. A férfinak csillog a
szeme, valahogy úgy, mint egy lelkes kisfiúnak, a nő meg úgy néz rá, mintha
most jöttek volna össze egy egyetemi házibulin. Orbánról, s a modern
diktatórikus, demokráciának álcázott politikai rezsimekről beszélgetünk,
Indonéziáról, magunkról, történelemről. Forró és kemény a férfi kézfogása,
amikor elköszönünk.)
A három különböző színű tó most
egyszínű. Szoktak feketék lenni, áttetszően fehérek és vörösek, de most
mindegyik türkizzöld. Szinte kavarog a forró víz, a köd ellepi aztán a tavakat,
s szinte ránktelepszik a tapintható felhőpamacs. Az itt élő emberek hite
szerint a tavak fogadják be az elhunytak lelkét, ezért kultikus, szent helyként
tisztelik a vulkánt. Majmok bújnak elő az erdőből a turisták elszórt
ételmaradékainak reményében, s mi elmenekülünk a jakartai turisták
fényképezőgépei elől.
Aztán megint felpakolva ereszkedünk
le a hegyről a partmenti Ende
városába. A város környéke fontos kő-exportőr, a szegény falvak lakói nap, mint
nap gyűjtik forma, méret és minőség szerint a hullámok által partra vetett
színes köveket. Az utak mellett apró bambuszkerítésekkel választják el a
különböző kategóriájú kavicsokat egymástól, melyek Surabayába kerülnek, majd más Ázsiai országokba, leginkább Japánba.
A part mentén óriási halványzöld
sziklák, homokdombok, s a lemenő nap fénye, mely megállásra int. Nagyon nehezen
és a sötétben tapogatózva találunk pihenőhelyet a parton, ami a kőgyűjtőknek ad
árnyékot a tűző trópusi napon. Anita a gumipókokból készít feszes
ruhaszárítókat, amin örökké vizes ruháink száradnak, s egyúttal felfogják a
tenger felől érkező erős szelet.
(Száraz
ágakból és kókuszhéjból rakok tüzet, - csak a hangulat kedvéért - szívjuk a
szegfűszeges kretek cigarettákat és hallgatom a tengert. Este esik, de
beburkolózunk a repülőről lopott pokrócainkba annyira, hogy ne csapjon ránk.
Reggel már a féltetős kulipintyó tulajdonosa ott téblábol, amikor felkelünk,
végig csöndben bámul, ahogy összepakolunk. Anita szeretne elszegődni kőgyűjtő
inasnak. Becsúsztatunk néhány okkerzöld kavicsot a táskánkba, s elindulunk a
szitáló esőben.)
Egy
apró falu piaca, ahol megállunk enni valamit és kávéval serkenteni az alváshiánytól
lelassult testünket. A hal nem az igazi, ennek a következménye az lesz, hogy
még Jáván is megy a hasunk közel két hét múlva. Aznapi célállomásunk a
különleges Bajawa és környéke, ami
magasabb, mint 1200 méteren fekszik, s egyedülállóan különleges tradicionális
falvak találhatóak megbújva a hegyekben körötte. De, az út még hosszú és
megállunk egy ismeretlen, füstölgő vulkán közelében újra kávézni. Az étteremben
kutyahús is kapható, sült és leves is. Falatozom Morzsit és azon mosolygok,
hogy akkor bennem van a kutyavér. Bár nem ettem még öreg bakkecskét, amit
közvetlenül végelgyengülés előtt ütnek agyon és főznek meg, de pont annyira
rágós. Nem rossz, de semmi különleges. A leves, fűszerezése miatt talán a
legfinomabb. Sajnos a nagy hátizsákunkból eltűnik a csodálatos ikat, amit Anitának vettünk,
feltételezhetően a romlott halas piacon lopták el, mert legumipókozva otthagytuk
a táskánkat őrizetlenül. Ez rányomja
bélyegét a napra.
(Ahogy
egyre magasabbra jutunk a hegyekben, közeledvén Bajawához, a levegő egyre hűvösebb lesz. Egy faluban népviseletbe
öltözött férfiak és nők. Valami falufőnök-félét neveznek ki, erre az ünnepség.
Egy csillagszemű férfi karddal táncol, a vörös-szájú nők mezítláb ropják. Minket
is berángatnak magukhoz, így kavargunk a forgataggal.)
Bajawa városáról kissé Salgótarjánra asszociálok, személytelen,
szürke hegyvidéki település, de Bena-felé
tartva, - ami a sok tradicionális falvacska közül a leglátogatottabb - a Gyűrűk Ura epikusabb középföldei
meneteléseinek hátteréül szolgáló szabdalt, felfoghatatlanul zöld, tündérmese
hegyeket látni és egy szunnyadó vulkánt, ahogy előbújik a közelgő esőfelhők
alól. Addig kanyargunk, hogy felhőszakadás kerekedik hirtelen, de mire szarrá
ázunk és fölvennénk esőkabátjainkat el is áll. Bena egy ősi falu, szépen rekonstruálva, ugyanakkor kissé mégis
mesterséges állapotba hozva. Mégsem skanzen, hisz emberek élnek a házakban, ikat-ot szőnek, bételdiót és makadámdiót
szárítanak, ami ropog a napon. Minden falucska nagyjából kör vagy elnyújtott
spirál alakú, tehát a faszerkezetű, pálmatetős házacskák tulajdonképpen
egymásra néznek. Középen sziklákból épített szentély és temetkezési helyek. A
falufőnök háza kissé nagyobb és díszesebb, minden település attribútumai még az
antropomorf, áldozati funkcióval rendelkező házacskák, amik szoknyaszerű
tetővel vannak lefedve, s abból nőnek ki a lándzsás felsőtestek. Ugyan ilyen
formában kerülnek megszemélyesítésre a lakóházak, a női attribútum; a házacska,
a férfit mindig lándzsás figura szimbolizálja a háztetőn.
(Egy
aprócska bogárszemű kisfiú ezüst bokaláncokkal a lábán épp egy fából faragott
kamionnal játszik a porban, egy másik ház előtt, piros Coca-Cola rekeszben
tologatnak a nagyobbak egy kisbabát. Nehéz eldöntenem mi a látszat és mi
valóság, de a házakon a faragások és festések, s az egész környezet még mindig
árasztja magából azt az ősi mágiát, ami 50 éve ízig-vérig életforma volt.)
Egy közeli falu apró temetőjében a
sírfeliratokat vizsgáljuk. Egy nemrég elhunyt férfi pontosan 106 évig élt. A
féltetők alatt figyelmes asszonyok szőnek csendben, s alultáplált kutyák
somfordálnak behúzott farokkal szánalmunkat szagolgatván. Kávézunk egy
családdal és egy öregasszonyt kérdezgetjük a múltról. Soha nem hagyta el 90 év
alatt a falut, kérdésünkre, mit tud a külvilágról, azt válaszolja, fiatalon még
félt minden információtól, aztán meg nem érdekelte. „Nem sokat tudok”- mondja.
Egy másik asszony, a bételdiótól
vagy demenciától tompa, de tüneményes Terez néni, Anitát öltözteti újfent egy
lovacskás ikat-ba. Megy le a nap a
falura árnyékot vető vulkán mögött, s egy bolond öregasszony vihogva ananászt
és avokádót nyom a kezünkbe. A telefonzsinór úton kanyarogva egy boldog családi
jelenetre figyelünk fel önkéntelenül, egy mosolygós férfi macsetével elvágja
egy nagyobbacska korcs kutya torkát. (A vacsorára aznap nincs gondjuk.)
Bajawa „belvárosában” újra elszakadt
Pé Lembatán ónnal megforrasztott kuplungkábele, egy közeli műhelybe toljuk,
ahol kicserélik végre, s azt kell éreznem, hogy a telehold töltetlen,
frissensült palacsinta.
(Még aznap reggel összebarátkoztunk
egy jogjai fiatalasszonnyal, aki felajánlotta, aludhatunk a házában, de
többször megismételte, „rumah yang
sederhana saja, ada beberapa anjing-anjing di dalam.” Nagyon egyszerű ház,
sok kutya lakik odabent.)
Hozzá tartunk, sietünk, hogy zárás
előtt odaérjünk, ekkor már egyértelműen látszik a lehelet a hidegben. Egy
gyömbértea után és heves hascsikarások közepette pokrócba tekerve hajtunk a
házához, olyan hideg van a motoron, hogy kocognak a fogaim.
(A házban is hideg van nagyon,
ezért az asszony behoz egy öl fát és tüzet gyújt a konyha közepén. Lángol a
száraz fa és én afelől érdeklődök, kinyissam-e az ajtót a füst miatt. Ő ezt
visszautasítja, mondván, akkor a meleg is kiszökne. Ezt a logikai levezetést
nem tudtam vitatni.)
A ház és a család bemutatása után
kiderül, ő is a művészeti egyetemre járt Jogjába, énekes szakra, két gyereke
van, sajnos a harmadik meghalt. Fotója ott lóg mögötte a falon, mosolygós 10 év
körüli gyerek. Nem szomorúan, tényszerűen beszél betegségéről és haláláról,
aztán kihív a ház elé, hogy a sírját megmutathassa. A klasszikus síremlék mögött
egy vasbeton táblába épített üvegvitrin, benne a kisfiú ruhái, iskolatáskája,
személyes tárgyai, s citromsárga biciklije. Szép
nagyon - mondom megkérdőjelezhető hitelességgel a hangomban, ő mosolyogva
konstatálja.
(Aztán a mocskos házban alszunk az asszony
öccsének szobájában, hárman fekszünk a homorúra nyomorított matracon és egy
tükörben nézünk szembe önmagunkkal. Arakozunk és cigarettázunk, s a részeg após
hangja szűrődik be a nappaliból. A házban 6 felnőtt és 4 kölyökkutya
izeg-mozog, kergetik a ki tudja hány macskát.)
Reggel még inkább szembetűnik,
mennyire igénytelen a család a környezetét illetően, a tea megint a rögtönzött
tábortűzön forr a konyhában, de immár a férj édesapja házigazdánk. Két étterme
van a családnak, autója, nagy háza, s mégis, mintha igényük sem lenne életterük
tisztántartására. Minden pókhálós és maszatos, a fürdőszobában 10 éve beszáradt
cement és folyami kavics padló gyanánt. Szinte fellélegzünk, amikor búcsút
inthetünk és elindulunk aznapi célunk, egy 2007-ben megszületett bébivulkán, a Wawomudha felé. Izgalmas kontraszt
rajzolódik ki a tegnapi tradicionális falvak építészete és ezek között a
hegyvidéki, lemeztetős házak között. Formailag minden maradt a régi, csak a
hagyományos anyagok tűntek el, s adták át helyük a téglának, betonnak, fémnek.
A vulkán közelébe egy rendkívül csúszós agyagút vezet, aminek a közepén
megtorpanunk, mert kipörögnek a kerekek. Gyalog vágunk neki a nem túl
megterhelő, de annál lenyűgözőbb csapásnak. Egy girbe-gurba lábú, foghíjas
öregember csatlakozik hozzánk, a teheneiért megy a hegyre. Az ő oldalán is ott
díszeleg az elengedhetetlen penge, ami nélkül a floresi férfiak a boltig sem
mennek el. A vulkán keletkezéséről kérdezgetjük, mire emlékszik, volt-e láva és
tűztenger.
„Egyik
nap nagy hangzavarra ébredtünk, kövek repültek, meg tűz jött a hegyről. Három
napig tartott, nagyon féltünk, aztán ez lett belőle.”
Amikor elválunk, elméletileg már
nagyon közel vagyunk a vulkanikus kráterhez és a benne keletkezett tavakhoz,
ugyanakkor mindent kezd belepni a köd és mintha viharfelhők is gyűlnének.
Szürke szamarak vagyunk a ködben, Pé előremegy, mert Anita nem hajlandó tovább
menni a tejföl-szerű félhomályban. Várunk egy darabig, aztán visszaindulunk a
motorokhoz, hogy a felhőszakadás előtt tudjunk lemenekülni a hegyről.
Egy csőszkunyhóban didergünk és a
frissen gyűjtött virágokat préseljük a bibliába, amikor Pé is visszaér dühösen.
Szaporán haladunk, de a vihar felülkerekedik, dörög és dézsából öntik a vizet.
Az agyagos csapás természetesen ideiglenes patakká alakul, s lépésben gurulunk
le üresben a bokáig érő dagonyában.
(Ráfordulunk a dögkaviccsal
kirakott erdei útra, s rögtön egy tisztásra érünk. A szemünk láttára születik
meg egy borjú, látjuk lágyan kicsusszanni az anyjából. Véresen áll lábra a
felhőszakadásban. Mi pedig didergünk bőrigázva és beleborzongunk a pillanat
szépségébe.)
Az
eső elől bemenekülünk egy házba az első útbaeső faluban, ahol éppen frissen
pörkölt kávét őrölnek. Fizetek az asszonynak, hogy főzzön nekünk egy-egy
pohárkával, de nem tűnnek túl barátságosnak. A gyerekek az esőben játszanak és
egyre több szem szegeződik ránk a kerítésrések és az ablakok takarásából. Alig
indulunk el újra, megtorpanok egy út mellett kuporgó nő előtt. Jöttünkkor is
láttam, de, amit látni véltem, annak a gondolatát is elhessegettem. Most nem
félszemmel, hanem szemtől szembe látom; egy kalodába van zárva, lábai a két
vaskos fararab által közbezárt lyukba vannak dugva, s mindez összeláncolva. Egy
koszos ballonkabátban guggol az esőben eszelősen vigyorogva. Mindenki minket
néz, s egy kisfiútól kérdezem, mi folyik itt. Ő egyszerűen fogalmaz, mondván
bolond a nő és nincs helye odabent. Lefotózom, s Pé javaslatára azonnal egy
rendőrállomást keresünk a városban. Az első rendőrautót egy kifőzde előtt
látjuk meg, s mivel mi is megéheztünk, éppen kapóra jön.
(A
rendőrökre nincs különösebb hatással a demokrácia szó. Az sem igazán, hogy
nálunk a kutyákat is különbül tartják. Az étterem személyzete fölfigyel a
jelenetre, a rendőrök azzal magyarázzák a telefonon arcukba tartott képet, hogy
ez a kultúra része itt. Nincs pénze az embereknek kórházra, ráadásul semmilyen
elmeotthon nincs Floresen. Bizonyítékképpen elkérik a fotót, de utalnak rá
többször, nem ismeretlen számukra a jelenség. Általában nem változtat semmin a
felszólítás. Ez a gyakorlat. Az étteremben nem akarnak kiszolgálni minket, még
a teára is azt mondják elfogyott.)
Sajnos egy rendkívül komplex
problémahalmazból kicsúcsosodó esetnek voltunk teljesen véletlenül szemtanúi,
mely alámerülés a látszólagos felszínbe. Köztudottan elkeserítő a szellemileg
sérült, elmebeteg emberek helyzete Indonéziában, ennek gazdasági és
természetesen a szociális háló lukacsosságában található okai vannak. Az
egészségbiztosítási rendszer, mely tulajdonképpen az Egyesül Államok
szisztémájához hasonlít, fizető és nem fizető állampolgárok között tesz
különbséget, s habár statisztikai adataim nincsenek; valószínűnek tartom, hogy
a lakosság egy része teljesen kiesik a biztosítási rendszerből, s így
mindennemű anyagi támogatásból, segítségnyújtásból is. A vízfejű Indonéziában,
ami olyan formában centralizált, hogy az elengedhetetlen állami szolgáltatások
a peremvidékeken nem vagy kevésbé elérhetőek, kiszorul az emberek igen nagy
csoportja az olyan nélkülözhetetlen egészségügyi ellátásokból, mint például a
szellemileg/mozgásban korlátozott vagy mentálisan sérült embereket elhelyezni
tudó intézmények, anyagi/természetbeli segélyezés, tanácsadás, gyógyszerosztás,
stb. Nyilvánvaló, hogy nagyobb figyelem és tudatosság lenne szükséges, esetleg
nemzetközi szervezetek mélyebb bevonása.
Az eset után több étteremben,
szállodában megmutattuk a képet, kíváncsi voltam az általános reakciókra,
illetve olyan egyszerűen beszerezhető információkra, hogy hallottak-e vagy
láttak-e ehhez hasonló gyakorlatot kezelhetetlen elmebetegek esetében. Sajnos
több helyen megerősítést kaptunk a jelenség általános voltáról, egy
szállodatulajdonos férfi szerint azért fontos ez, mert ezek az emberek veszélyt
jelentenek a környezetükre. Arra viszont ő is vállat vont, amikor megpróbáltam
megértetni szerény nyelvi képességeimmel, hogy ezzel életveszélyesen
veszélyeztetik a betegeket, vagy józan pillanataikban még mélyebben az
elmebetegségbe hajszolják. „Nincs pénz,
nincsenek kórházak. Sok a szegény ember.”
Bajawa után egy Aimere
nevű kisvárosban pihentünk meg, addig alkudoztunk, hogy egy szoba áráért kettőt
kaptunk, s újult erővel, bár kínzó hasmenéshullámokkal tudtunk elindulni
Nyugat-Flores kikötővárosa, Labuhanbajo
felé. A tudatos útvonaltervezés és a GPS utazási-idő kalkulátorának dacára,
félútig jutottunk, s elgyötörve döntöttünk úgy, hogy Riung-ban újra megszállunk, lehetőleg szálláshelyen, hisz a
hegyvidéken sokkal hidegebb van, mintsem a szabadban kényelmesen
megszállhatnánk. Az egyre sűrűsödő esőfelhők árnyékában, a teraszos rizsföldek
is megszaporodtak kelethez képest, s egy apró tavacska parkolójában álltunk meg
a naplemente előtt kifújni magunkat. A teljesen elhagyatott tó feketén lavitál
az erdőben, annyira sűrű körötte a növényzet, hogy azt kell hinnünk; összenőtt
a rengeteggel. Mire visszaevickélünk a parkolóba, már az utolsó fények
erőltetik át magukat a beborult égen, s út közben a János Vitéz telet és nyarat elválasztó határátkelőjéhez hasonlóan,
egy szempillantás alatt beleszáguldunk a ködbe. Néhány méterre látni csak,
állatok hangja szűrődik ki a fák közül és földöntúli érzés kvázi a semmibe
világítani a reflektorokkal, úgy haladván előre, mintha hátrafele mennénk. Elrejti a bulét a köd - suttogja Anita
mögöttem.
A Riung-i hotel is egyszerű, mint a szeg, de mégis bebújhatunk egy
puha ágyba legalább. Másnap, mire Pé motorján a megkérdőjelezhető állapotú
alkatrészeket kicserélik, újra eszeveszettül szakadni kezd az eső. Végig borult
időben vezet az utunk, de van szerencsénk látni az úgynevezett „pókháló”
rizsteraszokat, amiket a völgyben valóban a pókháló táguló geometrikus formái
szerint alakítottak. Megyünk és megállunk, szakadékok és meredélyek közt, néha
kávét szürcsölünk, néha csak a lábunkat mozgatjuk meg, nem ritkán pedig a
hasmenés int megtorpanásra. Nem hazudnék, ha azt mondanám; körbefostuk
Indonéziát.
Ereszkedni le a hegyről és
megpillantani azt a több száz szigetet, amit valaki belepottyantott a tengerbe
Sumbawa és Flores között. A Komodo
Nemzeti Park. Pé megint megtrágyáz egy banánfát, aztán az utolsó
lendülettel begurulunk Labuhan Bajo
kikötővároskába, ahol már lebeszélt találkánk van egy fiatal túravezetővel.
(Még Moni-ban, a születésnapi partin
szervezték nekünk ezt az átlagostól lényegesen olcsóbb lehetőséget.)
(Az estét egy fancy hotel
fehérhomokos partján felállított bungalóban töltjük, este megint szakad és a
szél befújja az esőcseppeket vackunkba is. Anitával állunk az éjszaka közepén
egy stégen, előttünk apró szigetek, és azon töprengek, hogy biztosan meg fogunk
lepődni reggel, hol aludtunk el este.)
Korán kelek, s egy fekete kutya
üdvözöl, ahogy a bokorban guggolok dolgom végeztével. Szemben, a lakatlan szigetecskén
kitódulnak a majmok a partra egy kis sós vízért. A motorokat leparkoljuk kedves
segítőnknél, s már szállunk is fel az apró hajócskára. A legénység öt főből
áll, mi hárman, a kapitány, s egy tengerész. Nem békés a tenger aznap, de a
lakatlan ékszerszigetek között Rinca
felé hajózunk. A komodói nemzeti park egy speciális rezervátum, vízi
rendőrséggel, vadőrökkel és egészen komoly személyzettel, ami a világon
egyedülálló növény és állatvilág megvédésére/megőrzésére hivatott. Nem ritka
erre az orvvadászat, az egyik vadőr sumbawai orvhalászokról számolt be, akik
dinamittal robbantották a sekély vízben a halakat. A világ legnagyobb
varánusza, a Komodói Sárkány, csak
ezen a területen honos, a két nagyobb szigeten, Komodón és Rincán,
illetve két kisebb szigeten lelhető föl. (Állítólag Nyugat-Flores partmenti
erdői is rejtenek néhány példányt.) Az összpopuláció körülbelül 5000 egyedre
tehető, a legnagyobb állat 3,8 méter hosszú és befal egy nagyobb őzet egymaga.
Az állatok nyálukban található különleges baktériumokkal mérgezik meg a prédát,
s csak annak hosszú haláltusája után – ami akár egy hétig is eltarthat -,
fogyasztják el, gyakran csapatban.
Rinca mangrove erdőkkel körbevett szavanna, a füves
lankákat csak óriási vulkanikus sziklák és 15-20 méter magasra is megnövő
lontar fák színesítik. A kikötés után a jegyirodában derül csak ki, ez év
januárjától nem fogadják el a tartózkodási engedélyeget, a kitas-t, sem a diákigazolványokat, vagyis a külföldi turisták
számára kialakított jutányos árkonstrukciót választhatjuk csak. Mi ezt nem
vesszük tudomásul könnyen, s kicsalunk egy kis segítséget a könnyen
korrumpálható egyenruhás elvtársból. Az alku szerint két jegyet fizetünk, de
hárman megyünk be. Ez azért tűnik gyanúsnak, mert ugyan ezzel a jeggyel lehet
belépni Komodo szigetére is, de a
furmányosan Uncle Luis-ként
bemutatkozó úr állítja, ott is meg fogják érteni, hogy pénztelen diákok
vagyunk, hivatkozzunk csak bátran őrá. (Bármily hihetetlen is, kérdés nélkül
elfogadták ezt a látszólag röhejes kifogást, miért rendelkezünk két jeggyel
csupán.)
Egy idősödő túravezető jut nekünk,
akinek villás görbebotja és köszvényes végtagjai szolgálnak csupán fegyverként
a sárkányok ellen, s édes négyesben indulunk neki a három túraútvonal közül a
leghosszabbnak. Először ligetes-erdős terepen vezet az út, a liánokon majmok és
teljesen földbe döngölő hőség. Aztán kijutván a szavannás, lontar pálmákkal
szegélyezett völgyekbe, elénk tárul egy teljességgel prehisztorikus, Jura-kori
őstáj, fekete bölény legelészik közel hozzánk, s egy óriási sárkány húzódik le
a csapásról jöttünket észlelvén. Mindenütt vörös és narancssárga, okkeres
kövek, s valóban az az érzésem, hogy nem járt ember előttünk itt, annyira
érintetlen minden. Olyan ritka tapasztalás a 21. században, hogy egyáltalán
nincs nyoma az épített környezetnek a látótérben, de itt tényleg csak a
vadállatok és növények, ameddig a szem ellát.
Visszaérvén hajónkra, mely a Maha Karisma névre hallgat, a két
marcona, de később megnyíló tengerész már elkészítette ebédünket, ami
fölülmúlta a várakozásainkat; sült papagájhal, többféle zöldségszósz, friss
rizs, tészta, sült banán és gyümölcsök. Csak bámuljuk az érintetlen szigeteket,
melyek formailag, növényzetüket tekintve is meglepően különbözőek, de
olyannyira karakteresek, hogy nem lehet nem nézni, pedig lecsukódik a szemünk
az álmosságtól. Elég későn érünk Komodóra,
ahol a túravezető nem vállalja a leghosszabb túrát, csak a közepeset. Az
egyetlen településen született Komodón,
ismeri a szigetet, mint a tenyerét. Először a sárkányok egyik közeli fészekrakó
helyére megyünk, a puha agyagba vájják a fészkeket, a fák gyökereinek féltő
takarásában. Útközben megállásra int minket aprócska vezetőnk, egy fejlett
királykobra csúszik át előttünk a csapáson, azzal az alattomos ráérősséggel,
amivel csak a kígyók tudnak mozogni. Útközben összebarátkozunk annyira, hogy
ráveszem, mégiscsak járjuk be a hosszú útvonalat, mert én az életben többet már
nem jövök ide sárkánynézőbe.
(Cigarettázunk a fészkek közelében,
olyan csend vesz körbe bennünket, ami beszédesebb minden zajnál. A fákra fehér
kakaduk szállnak, s őzek néznek ki a fák közül mozdulatlanul. Arról érdeklődöm,
történt-e baleset vagy incidens a sárkányokkal, tíz éves praxisa során.
Mosolyogva válaszolja, hogy igen, három túravezető halt meg és két turista. A
túravezetők fényképeztek és figyelmetlenek voltak. Az egyikből csak egy
vértócsa maradt, meg a napszemüvege. Mintegy mellékesen odaszúrja még: „Dia memori saja”, vagyis „ő már csak emlék.” Ezen a
szellemességen nem tudtam nem elröhögni magam.)
Már kezd besötétedni, amikor
felérünk egy dombtetőre, ahol reggelente melegszenek ezek a különleges hüllők.
Mindenütt fehér ürülékek, melyek az elfogyasztott csontok kalcium tartalma
miatt ilyenek. A sárkányok mindent elfogyasztanak, egymást is. Pével a szarban
kutakodunk, ezen meg sem lepődik vezetőnk, de elmosolyodik, amikor azt mondom, „a buléknak még a sárkányszar is érdekes”.
Megdöbbentően vad a táj
körülöttünk, s Anita van annyira szerencsés, hogy egy sárkányfogat talál a
porban. A fiatal példányok esnek áldozatul a nagyoknak, valószínűleg így került
fog az ürülékbe. A fák koronáján bujkálnak a kifejlett példányoktól, s csak ha
megnőttek a madártojásokon és rovarokon annyira, hogy tekintélyt tudnak
parancsolni, akkor merészkednek le végleg.
(Telehold van, s a hajó orrán ülünk
Anitával. A félhomályban nézzük az eget, s egy szót sem szólunk. Egyszer csak
megpillantunk egy sötétlő foltot az égen, majd újabbakat, több százat. Repülő
kutyák szállnak Komodóra a kisebb szigetekről élelem reményében.)
Éjszaka elkezdek szedni egy
otthonról hozott antibiotikumot, mert a hasmenés nem akar múlni. Hortyog a
legénység, mi egy hatalmas matracon alszunk, ringatózik a hajó, olyan, mint az
anyaméhben. Az óriás repülő kutyák veszekednek acsarkodva mellettünk az
erdőben.
Másnap a víz alatti élővilág
megismerése célunk, több korallzátony körül snorkelezünk, Anitával kiúszunk egy
csodálatos rózsaszín homokos partra, ami a színes korallok maradványaitól
öltött ilyen szürreális színt.
Megáll a hajó a nyílt, de sekély
vízen, - apró szigetek között - s a kapitány a vizet fürkészi. Egyszer csak
mindnyájan megpillantunk egy árnyat a víz alatt, óriás manta rája.
Úszószemüvegben bámuljuk a mederben vadászó óriást, s félek, hogy elvisznek a
hullámok.
(Hajónk mellett delfinuszonyok
buknak ki a türkiz vízből. Csapatostól fickándoznak játékosan, s úgy pislogok,
mintha lefényképezni akarnám a látványt.)
Kikötünk még Kanawán, egy apró szigeten. Lábunk mellett tengeri kígyó úszik el,
ülünk a langyos vízben, s lubickolunk gyermekekként.
Amikor kikötünk újra Labuhan-ban, még órákig érzem a hajó
billegését, mint gyerekkoromban, amikor egész nap a berettyóújfalui strandon
játszottam, s a kádban ülve még mindig érezni véltem a ringatózást este.
Vagyunk annyira pofátlanok, hogy
újra bekérezkedünk a hotel komfortos pagodájába, de ez alkalommal már csak
fizetés ellenében engednének be minket. Vissza tehát a kisvárosba, ott egy
olcsó lebujban próbálkozunk, de a filléres szobákban egészen egyszerűen gecis a
fal, valószínűleg prostituáltakat hoznak ide. Innen utunk egy másik, kínaiak
által üzemeltetett hostelbe vezet, ahol az egyetlen szobában a tulaj egy
generátort javított, de elfelejtette rácsavarni a tankra a fedőt, ezért
penetrális benzinszag ült meg odabent. Amikor röhögve kijövünk, azzal biztat,
hogy enged az árból és kiszellőztet. Én csak annyi mondok: „rágyújtani itt nem nagyon érdemes”.
Vissza tehát a spermabankba, de
ezúttal a „jobb” állapotú szobákat nézzük meg, amik valóban emberibb életteret
rejtenek, fáradtak vagyunk ugyanakkor eléggé ahhoz, hogy bármit bevállaljunk.
Anita ekkorra már lábszagú pokrócainkkal teríti le az ágyakat, Pével némán,
kiüresedve ülünk, s a folyosón elmasírozik egy öklömnyi csótány, de olyan
ráérős tesze-toszasággal, amitől röhögő görcsöt kapunk. Az este folyamán
megszámlálhatatlanul irtom cipőmmel a rovarokat.
(Elmegyek az éjszakában sörért, egy
rúzzsal kifestett teátrális buzi igazít útba. Igazán szórakoztatóan
illeg-billeg, visszaérvén az arannyal díszített muszlim asszonyság úgy
belemélyed fotelébe a recepción, mint egy mélytengeri polip. A félórával előbb
laposra vert csótány, még mindig mozgolódik. Állítólag fej nélkül is
szaporodóképes, földünk legellenállóbb organizmusa a baktériumok és vírusok
után. Ezt én is alátámaszthatom.)