A fiúk a bálnában dolgoznak – Lembatától hazáig III. Rész

(A reggeli fények színekkel töltik meg a lehangoló folyosót, ami csatatér. Lábakkal felfele a döglött csótányok, az évtizedes cigarettafüst pedig mindent szépia tónusúra pácolt. Kávét kérek kint egy warungban, a recepciós pultnál az asztallap és az üveg között fotók a családról. Az egyiken absztrakt, organikus kavargás, valószínűleg penész és más organizmusok mérgezték meg a színeket, mint egy tumor vagy robbanás a kép megfagyott dimenziójában. Csak a kisfiú arca maradt meg élesen, mögötte csillagok pislákolnak.)

A kikötőben forgatag, csípős izzadságszag a jegypénztárnál. Az örökké utazó kamionsofőrök szaga, amit otthonról, a benzinkútról is jól ismerek, csak ott a pult másik oldalán álltam.
Ahogy felparkolunk a nyirkos pallón az üres gyomrába a kompnak, megcsap a sarokból minket a halbűz. Tejesládákban dobálják fel az apróhalat, fent újabb ládákba teszik, kalapáccsal jeget törnek rá. A jégszilánkok prizmaként csillognak a reggeli fényben.

A menthetetlenül mocskos fedélzeten kiterítjük pokrócaink és a polifómokat. Egy kínai fickó többször rálép a tisztának ugyan nem mondható, de mégis fekhelyül szolgáló vackunkra. Cigány kínai! – kiáltom dühömben. Meleg van, és kínosan lassan indulunk. Egy csokor banánt veszek valami öregembertől, majszoljuk Anitával és figyelem a tömeget. Anyák szoptatnak, öregasszonyok fekszenek egy tenyérnyi rongyra és alszanak el azonnal, kamionosok teszik a lábukat az előttük ülő széktámlájára, gyerekek futkároznak és kiabálnak. Az üres zacskókat, üvegeket, csikkeket mindenki eldobálja, a tengerről érkező húzat pedig ide-oda görgeti a szemétkazalt a hajón, a szemétgombócok, mintha hógolyóként híznának, s ragadnának össze, de ezt csak képzelem, mert álomba izzadom magam. Amikor felkelek, kinézek az ismerős tengerre, eszek egy banánt és alszok megint. 140 kilométer = 7 óra.

Dangdut bömböl Super-Mario prüntyögésből összeépítve, aztán abszurd módon fölzeng a Stairway to Heaven a Led Zeppelintől. Hallgatom és bámulom a végtelen vizet, míg egy pasi nem penetrál a látóterembe mutatóujjával, s pillantok meg egy kardhalat tényleg.

Anitával ücsörgünk egy padon, de a legtetején a hajónak. Delfincsorda fickándozik mellettünk. Kibuknak, visszafúródnak a vízbe, szinte hihetetlen látvány. Sokan vannak és kékes-szürkés csillogással ragyognak a fényben.

A nők helyzetéről beszélgetünk az iszlám társadalomban, a szufrazsettekről, feminizmusról, gyorsan eltelik az idő, még halványan látszik Komodo szigetének halvány sziluettje, körben parányi sziklaszigetek, amik a térképen sincsenek rajta. Az utolsó öntudatlan kánikulai alvás után már látszik a part. Felmászok a tatra, ahonnan a hidat engedik le. Látszik Sape, a nyomorúságos kikötőváros. Egy része cölöpökre van építve a vízre, látni minaretet is levitálni így. Futkározik néhány gyerek a parton, de egyébként kevesen várják a hajót. Óriási fekete felhő közeleg, nem mondjuk, de tudjuk mindannyian, hogy nem fogunk messzire jutni. Ahogy lecsapódik a híd, az emberek kigázolnak a vasketrecből, mindent betölt a gázolajfüst és a kamionosok is elkezdenek kurjongatva kiállni. Én is ordítok: Terus, terus, lurus, lurus! – Egyenesen, egyenesen, előre, előre!

Egy óriási teherautó mögött gurulunk ki, amin felfoghatatlanul sok zöld banán utazik. Ahogy ráfordulunk a poros földútra, kifestett görög gladiátorszekérnek tűnő fogat porzik el mellettünk. Kecskék majszolnak a szemétkupacokból. Mindenütt száll a városon áthajtott kamionok által felkavart por és westerfilmben érezni magunk; Poszt-apokaliptikus Western-város ez.

(Az első kövér esőcsepp ekkor már krátert hasít a porba és egyszerre szakadni kezd. Annyira esik, hogy nem látni semmit, folyik a sár, minden üres, csak a riadt kecskék menekülnek az özönvíz elől. Bőrigázva parkolunk egy féltető alatt, legalább enni valamit. Üres az étterem is. Mint, egy Sergio Leone filmben.)

Lemondunk a továbbindulás gondolatáról, s megszállunk az étterem szomszédságában található, bájosan mantika névre keresztelt szállodában. Este Anita unalmában kifest, mint egy hímringyót, azzal heccelnek, hogy mászkáljak így Sape-ban, itt egy évig beszélnének az esetről. Aztán bambit szürcsölünk egy betonmólón, csend van, amin csak egynéhány hellomister szűrődik át.

Reggel gyorsan felfedezem a városka kikötőjét, a szálloda egyébként viszonylag tiszta és stabil szerkezete a folyosó végén átalakul egy bizonytalan, favella-szerű, OSB lapokból összetákolt konstrukcióvá, s kijutok egy balkonra, ami cölöpökön nyugszik. Az utcafront betonépületei mind ekképpen folytatódnak és nyúlnak bele a tengerbe. Ha halászni indul apa, csak kiugrik hátul a csónakba. Bámulok a vakító napba, elsuhan egy motorcsónak alattam, szemben egy elrohadt hajó épp kivehető faszerkezete. Visszaindulok egy cigi után, s belesek az ugyancsak farostból tákolt szobákba. Mind üres, de az egyik nagyobbacska teljesen üres szoba közepén pottyantós vécé. Lelátni a vízre alant. Az utcán a tegnapi kecskék kószálnak, s az egyébként benhur-nak nevezett fogatok, melyek személy és teherszállítási céllal működnek. Sok a tradicionális faszerkezetű ház, de a nyomor mindent másfajta megvilágításba helyez.

Sape nem szép, de helyette érdekes, építészetileg mindenképpen. Hajóácsok műhelye a parton, valóban western tűzfalak néznek befejezetlen vasbetonfogakkal rám, s a kecskék mindent megesznek. Tényleg mindent.

Egészen rutinosan pakolunk fel újra, a gumipókok kinyúltak ugyan, de a gyarapodó csomaghalmot csak így érhetik át. Kövek, fosszíliák, két Biblia, delfincsigolyák, sárkányszar, s egyéb kedves emlékek lapulnak a takarófólia alatt. Megindulunk Sumbawa fővárosa, Sumbawa irányába. Mindenütt állatok kolbászolnak ráérősen az úton, bivalyok, kecskék, tehenek. Azt hiszem a dimbes-dombos vidéken más sincs, mint erdő és kukorica, legalábbis ahol feltörték művelés céljából a területet. Mindent átitat az unalom és tehetetlenség. Egész nap hajtunk, Anita feneke felfekvéses lesz estére a döcögés miatt, már köd van és sötétség, amikor a sziget fővárosába ereszkedünk le.

Órákon át keresünk egy viszonylag olcsó szállást, a város izgalmas egyébként, sok a piszkosfehér koloniális épület. A szállodában locsolom magamra a hűvös vizet, és azt érzem elérkeztem erőnlétem végéhez.

(Reggel már munkakezdés előtt beülök a Honda motorszervizbe, ahol az Adams Family megy a tévében. Az adás el-el akad, ekkor egy kollega tenyérrel oldalba vágja az öreg tévét, s újra megjelenik a kép. A hotel olyan, mint egy szakszervezeti üdülő a rendszerváltás előtt. Bár az is lehet, hogy a rendszerváltás után.)

Egyetlen úticélunk felé indulunk Sumbawán, a sziget belsejében található Ai Renung, 4000 éves temetkezési helyre. Ekkor még nem sejtjük, hogy nem a visegrádi várba tartunk velőspirítósos, triplapikolós nyáresti sétára, hanem…

…hanem sártengeren, agyagfolyamon, emberfejnyi csúszós sziklákon fogunk teljesen vállalhatatlan körülmények között motorozni. Nehezen találjuk meg a helyszínt magát, de izgalmas a szigetnek ez a vidéke, nagyobbacska varánusz kúszik előttünk át az úton,

rizsföldek köröttünk és öreg erdők. A faluban szerencsénkre utánunk kiállt egy öregember, hogy keressük fel a kvázi őrét és rendbentartóját a gízai piramisoknál is öregebb temetkezési helynek. A negyvenes férfi kedvesen invitál be minket cölöpökön álló magasított házába, elered a szitáló, szúrós eső. Odagyűlnek a gyerekek és felhangzik az imára hívó ének. Az évszázados após átcsoszog a minaretbe tangapapucsban, mi pedig szürcsöljük a kávét, amit a család termel és pörköl.  Kérdésemre, hogy milyenek az útviszonyok a helyszínhez, kedves segítőnk csak ennyit felel: „Sedikit licin” – vagyis kissé csúszós.

Az hamar kiderül, hogy az eső inkább nagyon akar esni, mintsem enyhülne, így nekivágunk a 10 kilométerre található sírkomplexumnak műanyagba bugyolálva, nincs más választásunk, többet nemigen jövünk ide szarkofágnézőbe. Az rögtön az út elején nyilvánvalóvá válik, hogy túravezetőnk cizellált jellemzése az út állapotáról csak részben fedi az igazságot. Az elején pusztán hajmeresztőnek nevezhető szakasz, eszelős meredekké durvul, ahol termésköveken kell a motort felbőgetni, - Anita gyakran kényszerül ilyen formában gyaloglásra, legalábbis a bevállalhatatlan részeken - aztán folyómederré alakul az út, csapás, nevezzük bárhogyan is. Nem csak metaforikus értelemben, hanem valóban folyik a hegyekből érkező esővíz. Pocsolyák, jósolhatatlan mélységű iszap-ingovány, kőakadályok, 10 centis sziklaperem a sártenger szélén, ahol át lehet kelni. Közel a célhoz megállunk egy folytathatatlan kanyarnál. Úgy nézünk ki, mint egy novemberi, taknyos napot átdolgozó sírásó, de gyalog folytatjuk azért az utat. A szandálom cuppog és inkább hátráltat, mint mozgásom elősegítené. Azon nevetünk, hogy egy feltehetően kőkupaccá roncsolódott évezredes emlékhez tartunk teljesen ésszerűtlen módon és körülményeket magunkra vállalván. Nagyon szép a csapás a dzsungelben, vezetőnk csapkodja előttünk a liánokat, vaddisznók röfögnek a fák között, komótosan esik és izzadnak a fák.

5 helyszínt találtak meg a régészek a helyiek összefogásával, 4 nagyjából egymás mellett az őserdőben, az utolsó a hegytetőn. Ahogy belépünk az elkerített régészeti területre, óriási szarkofágok magasodnak ki a földből. Krokodilok, ősi figurák haláltáncmozdulatai, széttárt nagyajkak csókos szája. Minden csöpög, moha lepte sziklák, s az alig látható kéznyomai egy rég elpusztult ősi civilizációnak.

(Az négyezer éves vulván átmászik egy csapat vöröshangya, csendben kerülgetjük a tonnás szarkofágokat, a fedeleik is szintén kézzel faragottak, egy egész focicsapat sem tudná a helyére tenni már. Újabbnál újabb faragott tekintetre leszünk figyelmesek a pusztuló felületen. Az utolsó sírhelyre érve egy lián keresztezi az utat, olyan karvastagságú. Jó ideje nem járt itt ember – mondom. „Egy hónapja, de gyorsan nő itt minden”.)

Visszafele sem könnyebb az út, de elállt az eső. A csontjaim kilazultak az ízesüléseknél, ennél csak a nyakam zsibbadt jobban. A szűk 140 kilométert még bevállaltuk aznap, de a Tarr Béla filmeket és a Twist Olivért idéző időben elszakadt a láncom.

Állunk az út mellett köpködve a sisakon beszivárgó vizet, aztán szedett-vedett társaság csoportosul körénk. Dadogós forma, akinek némi érdek is tapad lelkesedéséhez, egy keki színű motorral érkező katona, terepszínű szerelésben. Egy izmos harmadik segít szétnyitni a beteg láncot vészhelyzetre odakészített rozsdás szerszámainkkal, aztán a terv szerint a dadogós elvisz egy közeli szervizbe, ahonnan visszahozzuk a megjavított láncot, a szerelőt, így tulajdonképpen megspóroljuk az erőt és időt, amit a motor odaszállítására lennénk kénytelenek szánni. Valóban elérünk egy útszéli, leginkább defektproblémák fixálására létesült bungalóhoz. Az úriember csak úgy vállalja, ha ott a motor, hisz macerás a szerszámokat a helyszínre vinni. Amikor a dadogós, furcsa figurával visszafele tartunk, elszáguld mellettem a motorom, rajta egy negyedik segítő egy szál asszonyverő trikóban, a motor lánc nélkül gurul üresben, a katona meg egy lábbal tolja saját motorján ülve, mögöttük Pé és Anita robog. Díszes társaság – gondoltam mosolyogva.

Fél óra alatt kicseréli a beszakadt láncszemet, de látom, a fogaskerék fogacskái pengeélesre koptak a rossz utakon. Már sötétben hajtunk a fővárosba és tovább az északi úton, aznapi célunk, Poto Tano kikötővárosába. Sok az eső után a bogár, ha lecsukom a sisakom pajzsát meg szart sem látok. Kimerülve, elnyomorodva érkezünk meg este 11 körül a kikötőbe. Sajnos nincs szálláshely a városban, így az utolsó lendülettel felhajtunk a Lombokra tartó utolsó kompra, ami tényleg azonnal elindul. Perceken múlott csak.

A lemezpadlón fekszünk magzatpózban, a hűvös tengeri fuvallat átfut áramvonalas testünk fölött. Mint Pesten kombinóról kombinóra, úgy ugrálunk a kompokra fel, kompokról le..

Lombok néma, csak kóbor kutyák árnyai az út szélén. Az első motelnél megállunk, ami kívülről sem csalogató, nemhogy belülről, de 50 000 rúpia egy szoba, ami 300 forint mindösszesen személyenként. „Ha már ennyit fizetünk, legalább Kubában érezzük magunkat” – jegyzi meg igen jogosan Pé. Anita kifeszíti a ruhaszárító kötélnek is használt gumipókokat, mocskos és nedves ruháink hátha veszítenek súlyukból.

(A falakon málló falkontinensek, átlátni az összes színrétegen. Fonott gallyszék, mintha Van Gogh hagyta volna itt. Az ágyakban fürkész ágybogár, de leterítjük a nyirkos polifómokkal, s már alszunk is, mint a kecsketej.)

Reggel hamar indulunk, s egy gyors sülttésztás reggeli után áthajtunk Lombokon. Sajnos. De hajt az idő és pénztelenség, ráadásul dán barátunk, Mads Krautzmann már vár ránk Balin. Singaraja, észak Bali egyetemvárosa aznapi végcélunk, Pének Denpasar.  Valahogy rakétakilövő silónak tűnnek a minaretek tornyai, eszelősen futurisztikus itt az iszlám építészet. Alig észlelünk valamit ebből a csodálatos szigetből, a főút teljesen betelepült, csak a Rinjani óriás vulkanikus csúcsa tűnik elő a látóhatárban néha.

A kikötőben másfél órát vesztegelünk, de aztán felharsan a hajókürt és megint a vízen találjuk magunkat. Anitával a tetőn vackoljuk be magunkat, körben vaspillérek, mint egy mini-kolosszeum. Csodálatos Lombok, igazán vad, érintetlen partokat látni, hátul a legénység tonhalra vadászik egyszerűen a damilt bot nélkül a vasszerkezethez kötözvén. Előttünk a Gunung Agung, Bali szent vulkánja, mögöttünk a rejtélyes Rinjani.

(Bali cikk-cakkos nyalókahegyeit bámuljuk Anitával, langyos az idő, korog a gyomrunk, de nagyon boldognak érzem magam. A lemenő nap meleg kutyanyelvei nyalogatják a mellkasom, nyakam. Hámlik a hátam, levedlem a régi, rossz bőrt.)

Padangbai-ba érkezünk meg, s ahogy lehajtunk a pallón, megcsap az édes füstölőszag. Úgy ugrálunk egyik kultúrából a másikba, egyik szigetről a másikra, egyik napból a másnapba, hogy azt érezni, teleportálunk. Bevágunk egy sült csirkét, elköszönünk Pétől, aki délre tart bulizni, és kettesben nekivágunk északnak, szívjuk a hindu áldozatokból áradó varázslatos füstölőillatot, kerülgetjük a kóborkutyákat, Cseh Tamás dalokat ordítunk a sötétben, két kóbor magyar. Üres az út és szinte száguldunk a csillagos ég alatt.

A lánc újfent okvetetlenkedik, meg-meg állunk, mert olyanokat kattan, mintha heccből szeget dugtak volna a szemek közé. Öreg éjszaka van, már rég megérkeztünk volna, de lassan araszolunk, mert félek, hogy lelöki a beteg fogaskerék a laza láncot. Mads látszik aludt egy sort már, amikor találkozunk egy Indomaret szupermarketnél. Azért bevásárolunk erős és tényleg finom balinéz arakot, mégis igyunk valamit a viszontlátás és megérkezés örömére.

Másnap egy disznóhúst árusító étteremben ebédelünk, a család rendszerint megöl egy malacot minden reggel, aztán addig sütik, főzik, míg el nem fogy. Akkor bezár a bolt. Azt már ismerem, hogy itt is van orjaleves, de a tepertő meglep azért. Van a tányérunkon cigánypecsenye, valami savanykás tűzpiros balinéz szósz, tépett főtt hús. Annyira friss, annyira ínycsiklandozó, hogy megered a könnyem. Izgalmas Bali másodjára is, mindenütt hindu gyerekek áramlanak az iskolából haza, az utcán démonokat, szörnyeket építenek papírmaséból az újévi ünnepségre, a Nyepire, amin három éve volt szerencsém részt venni.

Bali legnagyobb vízesése, az 50 méteres Sekumpul – felé tartunk, félúton természetesen felhőszakadásba keveredünk, esőkabátjaink Mads szárítókötelén ugyanakkor. Annyira megázunk, hogy nincs olyan felület rajtunk, ami ne lenne teljesen esővízzel átitatva. Didergünk kávét hörpölve egy boltocskában, az egész család mosolyogva ül szemben és hosszan beszélgetünk. Én félmeztelen vagyok, hogy legalább az atlétámból csöpögjön ki a nagyja a víznek.

Veszek aztán két egyrészes ku-klux-klán esőkabátot, s kaptatunk a meredeken, mindenütt paradicsomi háttér, nyurga kókuszpálmák a rizsteraszok mellett, bambusz, rengeteg kedves szentély a házak mellett, műgonddal kifaragott hindu templomok, s azok a lágy, mesebeli illatok.

A vízeséshez keskeny járda vezet, egy ideig házacskák és kertek között, aztán ereszkedik le a mélybe, elképesztően buja, esőerdei környezetben. Látni a vízesést, de a rengeteg esővíz nem tud egy helyen a mélybe zúdulni, hanem gyakorlatilag vés magának egy rögtönzött medret, s két vízesést láthatunk végeredményben; egy áttetsző kristálytisztát és egy sáros, barna vízcsóvát. A 50 méteres magasságból ömlő víztömeg szinte fölrobban odalent, s mindent ellep a pára, a sziklákon gyökeret vetett növények is ebből élnek, páfrányok, pálmák, húsos trópusi növények. A meghízott folyón kell vakon átevickélni, hogy a vízeséshez jussunk, Anitát nehezen tudom rávenni, hogy kéz a kézben át merjen gázolni velem, de a vízeséstől méterekre állni a ködben feledhetetlen érzés, úszószemüveg kellene, annyira telített a levegő párával. Szottyosra ázunk, de rejtett édenkert ez, az egyébként teljesen betelepült és már korántsem érintetlen paradicsomban.

A völgy körül mindenütt rizsteraszok és kókuszpálmák, látni Durian fákat és óriás szitakötőket. Felmászni kimerítőbb, mint lemászni, de disznókolbászt lehet burkolni odafent és ez a tény ösztönzőleg hat. Anita és Mads gyömbérteát iszogat, jó végeérhetetlenül beszélgetni.

Megállunk néhány illatos templomnál, aggastyán hindu bácsi díszíti a szentélyeket, s este a parton ülünk hármasban. Hallevest és sültet majszolunk, s a naplemente annyira színes, hogy giccs lenne, ha fotón látnám, pedig csak természet szülte pofátlan varázslat, amit könnyű megszokni itt.

Reggel útba ejtünk még egy híres hegyvidéki templomot Mads vezetésével, kicsit félve rángatom a gázt a függőlegestől nem sokkal enyhébb meredekeken, késélen táncol a lánc és a fogaskerék kényes összhangja. Mesterségesre kozmetikázott ez a templomkomplexum is, de csodálatos a hegyvidéki balinéz táj, hűvös és nyirkos. Majmok koldulnak az útszélen és a bambusz kapuként hajlik át az úton. Elköszönünk kedves barátunktól és erőltetett menetben hajtunk a nyugati kikötő, Gilimanuk felé. Úgy volt, hogy külön utakon indulunk haza, de Pé ír, teljesen lebetegedett és jártányi ereje sincs. Az északi part sík, de gyönyörű a nemzeti park környéke, meleg van, mintha a nap is más szögben sütne itt, élénkek és teltek a színtónusok.

Gilimanukban vártunk tehát Pére, aki húsz kilométerenként pihenni kényszerült, vagyis lógó béllel araszolt, míg mi falatoztunk és sziesztáztunk a koszos és jávaiak által megszállt kikötővárosban.

(Csak másnap értesülünk Mads-től és az újságokból, hogy az egy órakor induló komp, amivel eredetileg mentünk volna, ha Pét nem várjuk be; elsüllyedt. 4 utas kivételével mindenkit kimentettek. )

Tanácstalan Chilei fiatalok kérnek segítséget tőlem a fedélzeten, nem-e igazítanám útba őket, mert ők Jáván utazgatnának stoppal, de a kamionos, aki fölvette őket, nem beszél angolul. Segítek a tolmácsolásban, de kiderül, egészen más irányba szeretne haladni a két ijedt fiatal. Kikötés után én fuvarozom őket abba az olcsó hotelba, ahol mi már harmadjára szállunk meg. Pé végig öntudatlanul alszik az ülésen, mellette lábatlan muszlim bácsi koldul, úgy mozog, mint egy kismajom. Előttem egy kamionsofőr hátát masszírozza egy fiatalember, aki a hajó fedélzetén dolgozik, nekem is felajánl egy gyors relaxációs masszázst, de én kedvesen visszautasítom és csendben izzadok a huzatos kabinban.

Banyuwangi. Már elég későn ahhoz, hogy ne legyen értelme továbbindulni. 550 kilométer előttünk és a kriminális Jávai forgalom. Alszunk és késő éjszakáig beszélgetünk a langymelegben. Aztán csend és Anita lélegzete párbeszédben a recsegő ventillátorral.

(Reggel látni a közeli vulkánt a ködből elővillanni, s harmadjára ülünk ugyan-azon a tetőn. Szobánk mellett a 316-ost a rendőrség szalaggal lezárta. Benyitok és egy matrac nélküli ágykeretet és a betörött fürdőszoba ajtót látni csak.)

Egész nap vonaglunk a párás melegben a kamionok és elmebeteg buszvezetők között, hiába választottuk a békésebb déli utat, csúcsforgalom van, s cserébe az útviszonyok is elkeserítőek. Kávéföldeken vezet át utunk, buja, valaha őserdei környezetben, amire az irtások után otthagyott néhány 50-60 méteres fa emlékeztet. Éjszaka is hajtunk, vályús a silány út, mintha sínen kóvályognánk. Már sötétben, Malang után, anyaszült meztelen kócos férfi ballag az út mellett, s tűnik el a koromsötétben újra. Túl a félúton, még mindig hasmenéssel dacolva állunk meg egy benzinkútnál. A minaret imaszobájában rendezzük be immár utoljára szokásos vackunkat. Vas ízű a víz, amikor fürdök.

Mivel a jávai wayang a tévében nem akar elhallgatni, s a szúnyogok sem fáradnak, már hajnalban, 4-fele útra kelünk.

Kábán és öntudatlanul gurulunk egyre közelebb Jogjába, ködös hegyvidékeken, az ébredő jávai forgalomban, kicsi, isten háta mögötti falvakban, kátyúkat kerülgetve. Az utolsó néhány óra már tényleg keserves, gyakran meg kell állni egy kávéra és az izomláztól gyulladt ízületeket megmozgatni legalább.

Aztán a Gunungkidul dimbes-dombos már jól ismert tájai. Ahogy ereszkedünk le a városba a völgy pereméről, az eső is megered, s Pé motorja a várost elkerülő körgyűrűn lefullad. Otthagyjuk, mert ezt erőlteti, de otthonról telefonál, hogy mégis jó lenne, ha visszamennék, se pénze, se reménye, hogy beindul a motor. A még mindig szitáló esőben elgyötörve érkezek vissza egyedül, s az ő motorján ülve, - Pé pedig ilyen formában engem lábbal tolva - araszolunk a lakásához. Még előzni is tudunk ekképpen, ő a kipufogóhoz illeszti a talpát és lassan gázt húz, amíg föl nem gyorsulunk eléggé ahhoz, hogy sebességet váltson és lendületet kapjak. Így toljuk át egymást a városon.

(Hazaérve a házunk elé egy nagy teljesítményű égőt szerelt fel valaki reflektorszerűen. Mint később kiderül Edi volt az, a szomszéd. Remegő hangon meséli, hogy gonosz szellemek költöztek a banánfáinkba, ki kell vágnunk őket. Elég fáradt vagyok ahhoz, hogy egy vállrándítással tudjam csak konstatálni. A gonosz jávai szellemek szeretnek a ház közelében lévő banánfákba költözni. Így térünk nyugovóra.)