Hófehér ruhába és
hófehér csadorba öltözött öregasszony ballag haza a sötétben az esti ima után.
„Ottaszellemaganénál! – szerű érzésem van.
Kakasos tányérkákba
aprított húsok, búzacsírák, zöldségaprólékok várnak a pulton arra, hogy forró
húslevet merjen valaki rájuk.
Sötét van. Törökülésben
ücsörgők a még meleg úttestre kiterített pokrócokon. Kártyáznak. Fújják a
párában a füstöt.
Kismacska játszik egy
békával az út közepén, a motorosok türelmesen várják, hogy továbbindulhassanak.
Én is.
A meggyújtott száraz
ágak és gaz mágikus „tábortűzillata” nemritkán égett gumiszaggal keveredik,
ahogy a levegőt visszatartva átvágtatunk a füstön. Orrunkban marad a szag.
Kislány mosolyog ránk,
s emeli kézfejünk nedves, hűvös homlokához.
Az óceán. A vulkanikus
szivacssziklák. A nap. Számtalan pillangó körülöttünk.
Kígyó a sarokban,
cikk-cakkos farok. Időtlenül néz, mielőtt agyonverném.
Ügyes kezek csapkodják
a kókuszdiót macsetével, pontos szögben behasítva a rostos burkot, hogy
sokszögű fedőként lehessen leemelni.
Az óceánparton. Reggeli
kagylógyűjtögetők hajlongnak a csapott fényben. (Addig, amíg fel nem duzzad a
dagályban a tenger újra.)
Gyöngéden, puha mozdulatokkal
barna rizspapírba csomagolt ételre várok. Pár másodperc, de hosszú idő.
Megrakott kosárral a
hátukra kötve, batik mintás szoknyában, évszázados nénik csoszognak haza a
földekről.
Hatalmas okkervörös
kőkupacok. Valaha hindu templomok voltak. Nézem sokáig.
Éjszaka egyetlen férfi
bámulja állva a tévét az út menti, nyitott őrportán. Ahogy túlhaladva
visszanézek, ő utánam tekint.
Ráérősen
műanyagszatyorba csúsztatott gyümölcsök. A sohasem sietők puha, súlyos
kézmozdulatai.
Férfiak szörföznek a
sáros rizsföldeken a rotációs kapa után kötött deszkán egyensúlyozva.
Jávai asszonyok
kényeskedése kacsahangon. Túljátszva, élesen. Mesefigurák csadorban.
Harci indulót éneklő
kismadarat hallgatunk a hátsó ajtó küszöbén ülve. Hajnalban. Az esti párától
nedves banánlevelek belógnak a látótérbe.
Apró kavicsot találok a
rizsben. Megnyikordul a fogaim között.
Anyaszült meztelenül
sétálnak a bolondok az út mellett. Gyönyörű, céltalan testek.
Egyenesen a motor
kerekei alá szaladnak az ijedt tyúkok. Csak azt nézi, ami veszélyt jelent.
Csak, abba az irányba tud futni.
A pirosnál látom a
tinilányokat sms-t írni.
Az ezer-rúpiás
hártyaszerű, gyűrött, mocskos. Parkolásnál összegyűrve kaparjuk ki zsebünkből.
Visszajáróként összegyűrve kapjuk.
Összenevetnek a
gyerekek, ahogy mellettünk elhaladunk. Mindig.
Szomorú halszemekkel
nézek szembe a piacon. Sok a légy. Büdös van.
Banánerdő. A jávaiak
szerint a gonosz szellemek a banánfába költöznek.
Az örökké égő lámpák
megvilágítják a kacatokat az éjszakában. (És a csillámló macskaszemeket.)
Körkörösen mozgatják a
boltosok a koszmós üveget, ahogy a benzint csurgatják a tölcséren át a tankba.
Lila, babakék,
tehénfoltos, citromsárga-ciklámen csíkos, kacsafoszöld, ultramarin kék kövekkel
kirakott házak.
Motoron több méteres,
élő fát szállítanak. Közlekedik a fa.
Émelyítő, édeskés,
oszló duriánszag a gyümölcsárusok utcai bódéja mellett elhaladva.
Jókedvű gyászmenet.
Pattogó koporsó. Virágok. Gyerekek.
Mélyen rezgő brekegése
a gekkóknak. Kint. Bent. Az utcán. Mindenütt.
A müezzin agresszív
imára hívó éneke, amit hajnalban hallunk, de csak pillanatokra ébredünk fel rá.
Óriási éjjeli lepke a
villanykörte körül, arcszerű mintázata tekintet, amivel nehéz szembenézni.
Gyönyörű gyerekek
eresztik az égbe színes sárkányaikat.
Este. A köd. Mint, a
vattacukor. Gőzölög az út. Csend van.
A fiú visszarántja a
kezét és hátralép, amikor a bajuszos harcsát a forró olajba löki.
Az utcai éttermek
hívogató zászlói, textil szélfogó burkolata. Naivan megfestett kacsa, fürj,
csirkecomb, padlizsán. „Ehető mesekönyv”.
Az apró falvakban
rámszegeződő fürkész tekintet. Idegent néznek.
Szénparazsat legyeznek
a nyársonsült alatt este, nem messze tőlünk. Vannak, akik ventillátort
drótoznak oda.
Cigarettázó férfiak.
Nincs olyan, hogy nem cigarettáznak.
Kifestett, rothadó
buszok. Kis hableány, Superman a város felett, Mig-29, Kung-Fu harcos, oroszlán
tátott szájjal vicsorogva.
A kéregetők addig
rázzák csörgőiket, míg meg nem unják az étterem dolgozói, és szó nélkül, szánalom
nélkül, pénzt nem adnak nekik.
Nincs farka a
macskáknak Jáván. Csonk van csupán.
Óriási hold. Az égen
végigcsorgatott tejút.
Pátriárkák nedves,
homályos szeme.
Rituálé egy faluban.
Hallom.
Emberméretű levél. Nem,
nagyobb.
Nedvzöld. Csak az ég
nem.
Rútság és szépség.
De csoda.