Tegnap.
Szép az este, párás és inkább hűvös, mint meleg. Mielőtt belépnénk az ajtón,
szemünk sarkában kirajzolódik valami gyanúsan nagy fesztávolságú repülő
objektum/entitás, Edi szellemriasztó százaségője alatt. Ahogy közelebb
lopakodunk láthatjuk csak, egy óriási éjjeli lepke az. Gyaníthatóan azért
csapkod kétségbeesetten, mert megázott a hímporos szárnya. Egy fadarabra
csaljuk és bevisszük a kertbe szárazra, hogy reggelre elrepülhessen. Olyan,
mint egy űrlény, mintája, mintha egy groteszk arc lenne önnön groteszkségénél
is groteszkebb tekintettel.
(Reggelre
eltűnik a különös mesebeli lepke. Olyan gondolatom is támad, hogy soha nem is
létezett…)
Ma. Vannak olyan megmagyarázhatatlanul tökéletes napok,
amiről Lou Reed is énekelt. Ez is egy
olyan nap. Várjuk már fél héttől a napfogyatkozást, a ház előtt ülve a betonon.
Füvet vágok sarlóval, Anita Tracy Chapman-t
hallgat.
Valójában sokkal felemelőbb várni „valamire”,
mint megélni azt. Épp csak halványabban tűz az egyenlítői nap, de nem látjuk,
hogy bármit is kitakarna a hold. Legalábbis szabad szemmel nem. Mégis
feledhetetlen.
Később agyonverek egy kígyót a
partvisnyéllel, mert megbújt a ruhaszárító helyiséggé átalakított imaszoba
gerendája fölött. Aztán a még rángatózó kis dögöt gyöngéden spirállá tekerjük
egy füzetlapon és beteszem két tégla közé kiszáradni a napra.
Első utunk a Pujha turkálólánc hozzánk legközelebb eső üzletébe vezet, ahol két
új ruhadarab büszke tulajdonosai leszünk. Egy arany-bézs rejtett gombolású
selyeming a szerencsés, elsősorban az esti mulatozások kellékeként, Anita egy
csíkos, fodros ruhácskát választ.
Aztán piacozunk és alkatrészeket veszünk a lestrapáltak helyett a motorba. A műhelyben ízekre szedve derül csak ki, az új fogaskerékre új lánc is kell. A műhelyben kapott roncs kölcsönmotorral robogunk hát haza pénzért. Félúton letörik a láncvédő burkolat és veszettül csattog, ahogy a lánc koszolja. Hiba nincs, mert szakik mindenütt vannak az út mentén. Lecibáljuk, belecsavarom egy zacskóba, rohanunk, hogy minél hamarabb visszavihessem. A lejtőn, - már egész közel – a benzin kopik ki a tankból, köhög hármat és örökre elhallgat. Lábbal lököm magunkat előre a lejtőn az első kisboltig, ahol apróból dobunk össze egy üveg naftára. Persze végigröhögjük az utat, úgy nézhetünk ki a „Babettán”, mintha két Labrador kísérelne meg szánkózni. A visszaúton már egyedül, csak a menetszél forgatja a szigetelőszalaggal ideiglenesen rögzített visszapillantó tükröket. Két parkolásért fizetek a piacon, mert a reggeliért elfelejtettem. Őszintén mondom az álmos jegyszedőknek, hogy csakis ezért jöttem vissza.
A láncot visszaviszem a szakadó
esőben és elázok, hisz bepállott esőkabátjainkat a motoron hagytam a műhelyben.
Már azzal fogad a pubertás képű szerelő, hogy elfelejtette említeni, hogy az
első fogaskereket is le kellene cserélni egy nagyobbra. Ez mondjuk logikus.
Megint visszaindulok, tehát, immár harmadjára. A bontós bácsitól eredeti
alkatrészt kérek, ő három fogaskerékre is azt mondja eredeti, annak ellenére,
hogy még csak nem is hasonlítanak. Erre az ellentmondásra utalok ugyan, de neki
a szeme sem rebben, mondván „asli juga”.
Eredeti ez is, az is. (Mondjuk a hamisítás és buherálás fellegvárában ez
annyira nem meglepő.) Visszatérek tehát az olajos fogaskerékkel farzsebemben,
így már összeáll a motor gyorsan.
Késő délután gyümölcsöket szerzünk
be vacsora gyanánt egy közeli éjszakai piacon, ahol halmokban áll a friss
zöldség és gyümölcs, s az asszonyok bárddal vágják le a csirkéknek azokat az
alkatrészeit, amikre éppen rámutat a vevő. A beszélő kisvasutak és egyéb
motorizált ringlispílek között átfurakodva papáját is táskánkba csúsztatunk.
Éjszaka
Anitával a bőrünket ápoljuk. Bőrradír és egész garmadája csodaszereknek
kényezteti pólusaim, végezetül inhalálás és arcmaszk. Az uborkásat választom.
(Boldogok
vagyunk, és titkon mindketten várjuk az űrlény-lepkénket, hogy visszatérjen…)