Az egy hónapos
utazásról olyan volt visszatérni, mint Frodónak
a Gyűrű Szövetsége felbomlása után. Kiberheli az ember összekuszálódott idegeit
és elméjét, úgy egyáltalán, aztán mindent visszatömköd abba a nyirkos és üres
koponyába. Minden egy kissé „máshogy” tetszik, „másnak” tűnik az újdonság, és a
már megtapasztaltak kíméletlen viszonyrendszerében. Elsőre talán elhalványít
dolgokat, most egészen biztos vagyok benne, hogy sokkalta élesebben szemlélem
az itteni dolgokat.
A hazatérés bizonyossága a
repülőjegyek megvásárlásával még inkább kézzelfogható, de ez csak fokozza az
elmélyült figyelmet bennem, minden napnak tudok örülni, nemcsak hihetetlen
koncentrációval analizálok, hanem alkotni is elkezdtem, valahogyan úgy, ahogyan
szerettem volna. Egyik este Anitával asszociatív, „szabad rajzolást”
játszottunk. Ő előttem ült egy köteg A/4-es lappal, én szemben vele, középen
tus és ecsetek. Összetett szavakat, elvont fogalmakat, különleges állatfajokat,
igéket mondtunk egymásnak, s igyekeztünk vizuálisan megjeleníteni. Így
jutottunk el a dühtől, az összeolvadáson át, a káposztalepkéig; amit én, valóban
káposztaszárnyakkal festettem meg. Aztán rajzoltam egy elefántlepkét, mert itt
Indonéziában az úgynevezett atlaszmolyt, - a világ legnagyobb molylepkéjét - kupu-kupu gajah-nak nevezik, vagyis
elefántlepkének, s épp összefutottunk egy ilyennel.
A két fiktív pillangó továbbiak
festésére ösztönzött, a szárnyak kezdtek átalakulni ősi arcokká, tárgyakká,
végső soron szimbólumokká. „Bármi lehet pillangó” - alapon. Rajzoltam
közösülést a szárnyakba, ollókat szárny helyett, két szárnycsapássá hasadt
arcot, küklopszokat és szocialista-realista munkásököl-szárnyakat is.
Fellelkesülve a nap, mint napos pillangórajzoláson, nagy méretben is elkezdtem festeni
őket, s nagyon úgy tűnik, hogy egy egész sorozat fog kicsúcsosodni ebből az
egészből.
Az utazásunk óta, ahogy egyre
közelebb lopakodik a hazaindulás dátuma, - bokornak álcázva magát, s úgy
iszkolva, amikor éppen nem nézünk oda – minden nap igyekszünk valamilyen
programot beleékelni az időbe. A régi sisakom szolgál „ötlettárolóként”, mint
mesterségesen ötletekkel megtöltött koponya. Cetlikre írt intellektuális vagy
éppen csak a bendő megtömésére alkalmas programokkal van telihányva, reggelente
felváltva húzunk. Voltunk a város labirintus-szerű apró kampungjaiban sétálni, régiségboltokra vadászni egy egész délután,
éjszakai piacokon, újabb óceánpartokat fölfedezni, riksákat fotózni egy
fotósorozathoz, amin éppen dolgozok.
Általában minden itteni riksa,
(indonézül becak) oldala ki van
festve, erre szakosodott mesteremberek vagy éppen maga a riksás bácsik által.
Ezeket a naiv, sokszor meglepően expresszív képeket kutatom a városban,
dokumentálva a riksás bácsik lassú és vontatott életét is egyúttal. A többször
átfestett pergő rétegek, rozsdafoltok a valaha tündöklő képtérben, valahogy
életre kelnek a felület roncsolódása/pusztulása által, a korrodálódás spontán
faktúrákat és textúrákat teremt. Mezítláb alszanak az öreg sofőrök fuvarra
várva, vagy kártyáznak pedálos, néha motoros tákolmányaik mellett, amit nagy
igyekezettel alakítanak még inkább hívogatóbbá, természetesen egy nagyon sajátos
esztétikai szemlélet mentén. Gyakran órákon át csak ülnek a trónná áttuningolt
műbőr üléseken, ha nincs fuvar. Láttam reggel és este ugyan azt a becak-ot,
éppen ugyanott állni. A piacok körül árufuvarozást is vállalnak, éttermekbe
visznek nyersanyagot, a papírgyűjtőben adnak le bebálázott kartont, és egyéb
kiszámíthatatlan portékával vannak toronymagasra pakolva.
Rettenetesen élvezem a várost,
minden nap valamilyen új arcát villantja felém, vagy éppen ugyanazt másmilyen
megvilágításban. Éjszaka a gamelan
lüktetése, a falusi rendezvények a környékünkön, a batik népviseletben
hazaballagó öregasszonyok, mind-mind kézzelfogható bizonyítékok a hagyományok
létezésére és jelenvalóságára.
Néhány nappal ezelőtt újra lemotoroztunk
a Gunungkidul partjaihoz, de egészen keletre, ahol csak áthajtottunk azelőtt,
pedig kis kézzel festett táblák által jelezve, egészen elképesztő rejtett
partocskák vannak beékelődve a sziklaszirtek közé.
A naplemente előtt, még az utolsó
verőfényben sétálok a hegygerincen, teraszos földparcellák között, ökör és
tehénistállók mellett, egészen magasra mászva. Mellettem az óceán, óriási
sziklák törik meg a hullámokat, rákvadászok ténykednek apró pontokként odalent.
Mivel egy alkarnyi tonhalat ettünk meg uzsonnára, Anita a parton sziesztázik.
Én követem a csapást, s valóban elérek egy vízesésig. A hajmeresztően meredek
és magas hegyoldalba apró peremet faragtak, hisz puha az agyagos föld, ráadásul
lépcső vezet le a vízhez, de annyira abszurd ez a „tájba faragott folyosó” és „tájba
faragott” lépcsőfeljáró, hogy mitológiai körítést is asszociálok hozzá.
Hazatérnek a félmeztelen parasztbácsik édeskrumplival a hátukra kötve, én meg
felkaptatok a hegybe vésett lépcsőíven, egészen magasra, s látom, hogy a nemrég
átgázolt patakocska vízesésként zúdul az óceánba, találkozik az édes a sóssal,
a magas a méllyel. Sirályok felettem, a víz kegyetlen erőszakossága odalent
vési magát a hegy lábába, ami időről-időre valóban leomlik, ha elég mélyre
hatoltak a hullámagyarok. Mintha a víz egyre bővítené a territóriumát, a puha
tufát, s kőkemény, szivacsos, buggyant vulkanikus sziklát is pusztítja.
Ahogy ereszkedek le a füves dombok
gerincén, a földparcellákat elválasztó földpilléreken, rizssapkás férfi sétál
ugyancsak hazafelé, kezében NOKIA telefonról bömböl a dangdut, illedelmesen lelép a falatnyi peremről, hogy
elengedhessen.
Odalent az apályban visszahúzódott
óceán a part már „befoglalt” részein a tükörsimára koptatott sziklapadló óriási
gödreiben marad, mint természet alkotta óriási fürdőkádak feszített
víztükörrel. Apró rákok és csíkos halacskák várják a víz visszatértét, én Zwack Unicumként ücsörgök a langyos
vízben a naplementében köztük.
Lassan kelnek a pillangók a
hernyóikból, de kelnek. Hétfőn a diengi
vulkanikus fennsíkra vezet utunk, ami Jáva egyik legrégebbi hindu templomainak
ad otthont, és Jáva legmagasabban fekvő településének is egyaránt. A
bugyborékoló mocsarakban az asszonyok alufóliába csomagolva főzik a tojást…