A Dieng fennsík egy valamikori vulkán lepusztult kalderája, 2100
méter magasan a tengerszinttől. Amerre a szem ellát a tíz négyzetkilométernyi
vulkanikus tájon, gőzcsóvák tekeregnek mindenfelé. Mocsár, láp, a felszínre
törő geotermikus víz, kénszag, az anyag folyamatosan mozgásban van a felszín
alatt. Az eredeti növényzetet többnyire kiirtották földművelés céljából, csak a
cikk-cakk hegyek csúcsán látni az ősi növénytakarót; fenyőt, óriástuját, több
méteres páfrányfákat. Az elszigetelt környék apró falvaiban az emberek
többségében mezőgazdaságból élnek. Krumplit, hagymát, káposztát, és a környék
nevezetességét a carica (ejtsd:
„karika”) gyümölcsöt termelik. A kacsalábon-forgó vagy éppen repülő
csészealjnak tetsző minaretek meglepő viszonyban állnak a lemeztetős házakkal,
amik kissé favella szerűen vannak összetákolva és egymással összeépítve. Bodor
Ádám Szinisztra Körzet című regényét
emlékezteti a táj kietlensége, a települések szürkesége, a hideg, és a
spirituális hangulatú füstölgő/gőzölgő táj. A mérnöki pontossággal felszabdalt
hegyek teraszlépcsőkké műtött lejtői, s a köztük kialakított bonyolult
labirintusrendszer, amin a helyiek közlekednek; egy abszurd, de zseniális tájépítészet
szüleményei. A tájban megbújó 8. században épült hindu templomok romjai a múlt
rekvizitumaiként olvadnak a környezetbe. Több, mint 400 templom állhatott
valaha a fennsíkon, ma alig egy tucat. (Egy Van
Kinsbergen nevű holland archeológus tárta fel a romokat 1856-ban. Évszázadokig
eltemetve lapultak a felszín alatt az áradások, földcsuszamlások, viharok, s
leginkább a felejtés következményeképpen.)
A
Zóna. Andej Tarkovszkij Stalker című filmjében. Mágikus
természeti környezet, amiben nem az emberi szabályszerűségek mentén működnek a
dolgok, a fizikai törvények felülíródnak, s végső soron az ember a környezet
által kiszolgáltatottan létezik. Ahogy egyre mélyebben hatol a Zónába, egyre inkább saját tudatának
mélyrétegeibe fúródik bele, egészen a tudatalatti, öntudatlan dimenziókig, s
számolnia kell azzal is, hogy bekebelezi végül a természet, s el fog pusztulni.
Valahogy így hat Dieng a védtelen
utazóra. Vacogunk hajnalban a jéghideg szélben, bámuljuk a völgyet, a kráterek kénes
gőzgomolygását, s öntudatlanul magunkba merülünk.
Már Purvorejo után emelkedőkön kaptattunk fel, pedig onnan még 100
kilométer Dieng, Wonosobo környékén pedig
már minden kanyar után emelkedett a meredek dőlésszöge. A háttérben a felhők
transzparenciáján áttetszik a Sindoro
vulkán tompa csúcsa. Iszonyú léptékek, ahogy a keskeny út alatt több száz
méteres szakadék tátong alattunk, a végeláthatatlan krumpliföldeken, mint
színes hangyák dolgoznak a mezítlábas parasztemberek, a köd a sziklasüvegek
között időről-időre átpasszírozza magát örökös homályt eredményezve. Ritka a
vakító napfény az esős évszakban. A települések szedett-vedettek, viszont a
hatalmas minaretek szinte kinőnek a földből, s színt a virágokon kívül, csak csicsás
kupolájuk csempész a környezetbe. A tekergő vízcsövek, mint műanyag artériák
vannak bambusz rudakra függesztve, s teljesen kaotikusan az út mellett, - hol
kötegbe szedve - az út felett átvezetve, keresztül kasul az egyébként is
hajmeresztő tájban. Ahogy felkaptatunk Dieng faluba, már három óra. Kitisztul
az ég, s a nap utolsó simogatása szelídíti meg az apokaliptikus atmoszférát, s
melegíti meg az arcunkat a hidegben.
Gyorsan kifizetünk egy olcsó
szobát, belülről minden bambuszból fonott, mint, ha egy óriási tyúkkosárban
laknánk.
Még aznap délután marad időnk a
fennsík központi részén álló ún. Arjuna templomkomplexumot meglátogatni, ami rekonstruált műemlékeket és romokat foglal magába. Egyik
romtól a másikhoz krumpliföldeken át vezet az út, a völgyet határoló hegyperem
egy ideig visszatartja a betüremkedő felhőket, de aztán nem bír velük. Mintha
folyékony massza lenne, úgy lepik el a fennsíkot a képlékeny halmazállapotú
pamacsok. Szinte nedves a levegő.
Még a naplemente előtt útba ejtünk
egy Bima nevű különleges templomot,
ami nyújtott formája és szokatlan motívumai miatt különleges. Senki sincs már a
közelben, benyúlok a kapu résén és megoldom a reteszt.
Fél óra marad a teljes sötétig, de
levágtatunk egy füstcsóvát követve egészen délre, a Sikidang kráterig. Rozoga, szabdalt út vezet a lápos területen a
hegyoldal felé, amin nincsen növényzet. Mindenütt körülöttünk bugyborékolva
törnek elő a gázok és a geotermikus víz, mint egy felszíni pokol. Csak a
díszlet mennybéli, ha van olyan egyáltalán. Az út fölvezet egy kráterhez, amit
messziről látni, hisz toronymagas gőzfelhőt ereszt a magasba. A 6 méter
átmérőjű vese alakú nyílásban forrásban lévő víz bugyog, feltörve a mélyből, mint
egy gáztűzhelyen felejtett ünnepi húsleves fortyog, középen akkora bugyborékok
képződnek, s loccsannak szét, mint egy focilabda. Felkapaszkodunk a kénes
lerakódásokkal színezett sziklákon a dombra, látszanak a hőerőművek, amik
árammá konvertálják ezt a ki nem apadó dühös energiát. Félhomály van, az utolsó
fények a fennsíkot már nem érhetik a völgyet szegélyező hegyláncok takarásában,
de a kráterek, s vulkanikus tavak gőznyalábjait még átvilágítják. Vörös,
narancssárga, citromsárga kövek. Anita az itt megtelepült hindukról beszél, nem
véletlenül választották ezt a már önmagában is szakrális területet. A
megelevenedett és tetten érhető energia szinte óhajtja a szellemi
ráhangolódást. A félhomályban visszagurulni a faluba szintén szürreális élmény.
Látszik a lehelet, a polár és kötött pulóver együtt is kevés.
Fekszünk a kemény matracon a dohos
bambuszszobában. Nagy a csönd. Többször otthon érzem magamat álmomban, egy téli
Magyarországon, a vastag takarók alatt meleg van, de a kilógó testrészeim, s
leginkább az orrom érzik a hideget, maguk is azok. Annyira könnyű nyugalom
telepszik ránk, s annyira józanító a hűvös, hogy a gondolataink is
kontinentálisabbak, mint lent, a párás trópuson.
Háromkor kelünk, fürödni nincs
merszünk a szinte éles, jéghideg vízben. De fogat mosunk együtt a mosdóban
toporogva. „A kurva hideg van” – mondat mindkettőnk szájából számtalanszor
elhangzik. Korai kelésünk oka abban keresendő, hogy a közeli Prau hegy csúcsán terveztük megélni a
napfelkeltét, ezért már négy után nem sokkal kitoltam a motort házigazdáink
szerény házának előszobájából, ahová ki tudja miért kényszerültem bekínlódni
este.
Vacogva gurulunk nagy fordulaton, hisz
alig indult be a hidegben. Az alaptábor a falutól északra található, ahol a
krumpliföldeken átgázolva zseblámpával lehet elindulni a csúcsra a
turistajelzéseket követve. A tábor irodájában adtuk le a sisakokat, s fizettük
ki a jelentéktelen „belépődíjakat”. Az álmos kollegák sísapkában és sarong-gal körbetekerve kuksoltak
odabent, középen kerámia grillezőben elhamvadt parázs, cigarettacsikkek
mindenütt. Egyikük magzatpózban alszik, mint a dög, a másik is olyan álmos,
hogy alig tudja a vendégkönyvet rendelkezésünkre bocsátani.
Anita kicsit félve, de azért
elszántan követ a sötétben. A telefonom lámpája éppen elég, hogy tudjuk hova
lépünk. Félméteres csapás vezet a csillagok és a hold fényében óriáspáfrányok
között, dombokra fel, majd a hegy lábánál kanyarogván. Fél óra elteltével már
kezd pirkadni, körvonalazódnak a sötétben csupán sejtett és megérzett mértékek,
mint a több száz méteres mélység mellettünk, a soha nem nyugvó gőzköpő
kráterek. Kismadarak kezdik rá, s amikor megállunk inni, emberelőtti a csend. A
felkelő nap színes sugarai egy erdős szakaszon érnek, ahol fenyők szegélyezik
az utat. Anita faunt játszva a reggeli virágok tengerébe bújik, s mohás
fatörzsek mögül tekintget ki pajkosan.
Egyszer fázunk, máskor vetkőzünk
izzadva, nem teljesíthetetlen, de azért fárasztó az út felfelé. Az egész
fennsíkot belátni, de ennél messzebb vagy mélyebbre nem hatolhat a tekintet
aznap a köd és felhők miatt. Ott a Sindoro
füstölgő csúcsa is, ahogy felérünk a gerincre, s azon sétálunk keresztül a hegy
keleti nyúlványához, a tulajdonképpeni lankás csúcsra. Tiszta időben ellátni az
északi Jáva tengerig, látni a az Indiai óceánt, hat vulkánt, köztük Jogjakarta Fudzsiját,
a Merapit. 2664 méter magasan
terítjük ki pokrócunkat, s heveredünk rá. Anita a virágcsokrából koszorút fon.
Most már tényleg faun. Mitológiai lány.
Annyira messzire nézek, amilyen
messzire látok. Ez nem könnyű. Fáj az orrlyukam a hideg levegő belélegzésétől.
A teraszos földeken Liliputi falvak, a Liliputi minaretek sírós éneke felkúszik
ide, mint a kígyóbűvölő kobrája a zenére. A köd egyszer csak átbukik a csúcson,
s mi visszaindulunk elmerülve benne, magunk is Liliputiak.
A meredeket győzni bírjuk, de
magunkban is szántunk azért, ahogy csacsogva leereszkedünk. Már folyik a munka
odalent. Bambuszrudakon egyensúlyozva izzadt férfiak balanszírozzák a
gyaníthatóan nehéz krumpliszsákokat a csapás gyanánt felhantolt földpilléreken.
Mások éppen rakják a krumplit, örök körforgás van itt. Hosszú vályút mélyítenek
a kijelölt parcellákba, minden egyes csírázó gumóra trágyával kevert lazát
hintenek, ami a cséplés után fennmaradó héja a rizsszemeknek. Aztán az
asszonyok kapával betemetik. Egyből bakhátba rakják a krumplit, s eztán jön egy
fontos óvintézkedés, melyre sokáig nem jöttem rá micsoda. Ugyanis a heves
esőzésekben a hegyről lezúduló víz lemosná a földet a gumókról, s kevés lenne a
termés, vagy éppen semmi. Ezért fóliával vagy vászonnal vonnak be minden sort,
amin lyukak vannak, hogy a krumpli azon sarjadhasson ki. A leterített fóliákat,
hogy a szélben is helyükön maradjanak, hurkapálca szerű faszilánkokkal
biztosítják, amit 30 centiméterenként ferdén a földbe szúrnak. Minden falatnyi
területet kihasználnak, a legmeredekebb hegyoldalt is teraszokká alakítják,
minden mérnöki pontossággal van összerendezve, túlfolyók, s vízvezető csatornák
szelik át a földeket, hogy a hegyről gyorsan zúduló víztömeg időzni legyen
kénytelen minden teraszon, mielőtt lefolyna eggyel lejjebb. A krumpli bakhátai
közé befolyó víz egyszerűen fölfelé is megnedvesíti a talajt, pedig iszonyú
magasra építik a partokat, kétszer, háromszor olyan magasra, mint Európában.
Örök harcot vívnak az emberek a hegyomlásokkal, a teraszokat, - mint fecskék a
fészküket – toldozzák-foltozzák örökösen, ha meggyengül valahol.
Az utak mellett rendelkezésre álló
falatnyi területek sincsenek elpocsékolva, ott a carica fák kapnak otthont, esetleg papája, vagy kukoricasor. A
vizet ínségesebb időkre, a száraz évszak esőmentes heteire kutakba is
bevezetik, innen kusza vízvezeték hálózaton mozog a szivattyúk segítségével
mozgásba hozva. Így sétálunk egészen a motorig, jobbra a Dwarawati templom a reggeli fényárban. Hegyoldalba vájt kunyhóban
ejtőznek az asszonyok, mezítlábas férfiak cipelnek le cementet egy épülő
csőszház betonalapjához. Két vödröt egyensúlyoznak bambuszrúdon, mint az
akrobaták.
Gyalázatos reggeli a faluközpontban,
majd gyömbéres kávé egy aprócska kifőzdében. Megint összébb húzom a bekecset
magamon, annyira hűvös van. (A gyerekek mezítláb játszanak odakinn.) A szálláson
összepakoljuk minden holminkat, s a csomagtartóra gumipókozom. Nyugatra
indulunk, egy magányos tóhoz, aminek forrásban van a vize. A helyiek gyakran
tojást főznek benne, madzagon belógatva. Árad a kénes gőz, s mint a táj tátott
szájából a lehelet kígyózik egészen magasra. Innen hőerőművekkel szegélyezett
úton haladunk apró településeken át. Mint a háború utáni Koszovó. Bármerre
nézek a hegyek teraszos zikkurattá alakított tömege. Gőz, gőz, gőz.
A Candradimuka kráter már nehezebb dió, nincs aszfaltút, csak a
krumpliszállító teherautók által ledöngöld dögkavics és emberfejnyi
sziklatörmelék. Izzasztó az út felfelé, lerakott lábbal „Frédi-Bénizünk”,
mellettünk Mad Max motorokon száguldanak a parasztbácsik nemritkán mezítláb,
símaszkban, elől, hátul krumpliszsákokkal megrakodván. Felérve újra gőztenger.
Lépcső vezet a félig nyitott kráterbe, ahol apró tavacska bugyborékol.
Folyamatosan forrásban a víz. Még mélyebben kénes gázok törnek elő, szinte
robbanva, oldalt a sziklafal megnyílik, s termálvizet okád. Visszaúton útba
ejtünk egy kútnak használt 100 méter átmérőjű, s még ennél is mélyebb krátert. Vízszintes
falába páfrányok vetettek gyökeret. Vakmerő katonák.
Ahogy elüti a delet a minaret, ezen
a tájon gyűlnek a sötét esőfelhők. Gyorsan felkaptatunk Jáva legmagasabban fekvő
településére, Sembungan-ba. (Gyanús nekem ez a „legmagasabb” falu státusz,
mert tudok ennél magasabban fekvő falvakról, de legyen). Az hétszentség, hogy
nem kicsit van magasan, ha havazna itt, akkor az egész világ idejárna síelni. A
falu tulajdonképpen egy sziklaperemre települt, ezért leereszkedve az alatta
elterülő völgybe látszik, - az utolsó ház ablakából kinézve - több száz méteres
mélység következik. Eszelős a horizontális és vertikális relációja itt, sokkal
több a szikla, mint Diengben, így ezeket a tereptárgyakat a földművelés
céljából szükségszerűen akadályoknak kell tekinteni. De csőszkunyhót lehet
berendezni alá. Asszonyság sétál el az állatoknak vágott gazzal a fején,
mindenütt érezni a rothadó krumpli émelyítő szagát.
Még Dieng faluban eszünk egy ölnyi
sült banánt, aztán a szemetelő esőben elindulunk visszafelé. Veszünk egy termelőnél
egy kilónyi carica gyümölcsöt, s visszafelé
csináljuk meg azt az utat, amit ide
már ismerünk. Inverz jövetel. Rákséta.
Újra látjuk a roppant szakadékot, valahogy
még rettenetesebb élmény leereszkedni, hisz a minden most leplezetlenül, nyersen tárul elénk, ha felfelé tartunk,
akkor csak egy hívogató bizonyosságot kergetünk kép nélkül, hisz takarja az
emelkedő íve. Szóval meredeken száguldunk, minden száz méterrel lejjebb egyre
melegebb, folyamatosan változik a növényzet vissza azzá, amit ismerünk.
Megállunk kávézni a Sindoro vulkán
tövében, arról mesélek a tulajnak, hogy, ha Indonézül beszél egy külföldi,
akkor minden olcsóbb, jobbak az alkuesélyei. Ő megkérdezi, hogyan állok a
jávaival, én, hogy sehogy sem. Megjegyzem, ha valami 10 000 rúpia egy
fehérnek, ha angolul beszél, akkor 5000, ha Indonézül, mire ő, hogy valószínűleg 3000, ha
meg tud szólalni jávaiul. Biztosít arról is, ha holnap jávaiul beszélgetünk, akkor
minden ingyen lesz az ő kávézójában. Nevetünk.
A hazaút folyamatosan lejtőn vezet,
s mindig lefelé. Alig kell húznom a gázt. A sötét már a síkon ér, de nem Purvorejo irányába tartunk ezúttal,
hanem egy hirtelen elhatározás miatt a Kulonprogo
hegyein át toronyirányt. Egy ideig autóbehajtóhoz hasonló két betonsávon, majd
gyaloghídon át a folyón, aztán erdei aszfalton, majd földúton, majd hegyi
roncsolt dögkavics borzalmon meredeken fölfelé. Ez az a pont, amikor már
visszafordulni sem érdemes, de járt utat adtam a járatlanért.
Horrorisztikus út vezet át ezen a
hegyvidékes tájon, amit a főút nagyívben kikerül. Apró falvakon, csöndes
erdőkön és még több hegyi patakon át. Nehezen és kimerülve érünk át egy jobb
útszakaszra, ami Wates felé vezet, s
végső soron Jogjába. Ereszkedünk nyílegyenesen, s látni a kivilágított várost. Csak mi, csendben az éjszakában. Anita erősen ölel, de nem azért, mert
kapaszkodni kell. Csak ölel.
Kimerülve, folyamatosan
meg-megállva GPS súgóért vonszoljuk magunkat Guwosariba, a kedves kicsi házba.
A kormányra akasztottuk a hegytetőn kötött virágkoszorút. Kiszáradt az úton, s
a legtöbb virágát is elhullajtotta a szélben, mégis; azóta is tündöklik a
kerítésre akasztva…