Vasárnap
vacsorára hívtuk féllábú fehér testvérünket David-et és feleségét Kikit.
Lepcsánkát sütöttem előételnek, Anita háromféle joghurtos feltétet kevert,
aztán gombapörkölt következett, Kiki kiegészítette a menüt egy celebeszi
kókuszos süteménnyel. Hirtelen ötlet, meghívtak egy észak-jávai hegyi túrára,
egy Jepara közeli spirituális hegyre,
a Gunung Muria-ra. Úgy hírlik, az
első Indonéz államfő, Sukarno is gyakran
föllátogatott a hegytetőre meditálni.
Hétfő délután indultunk bérelt
autóval, sofőrünk a srácok jóbarátja Adolf, a csapatot az ő Fülöp-szigeteki
barátnője egészíti ki hat főre, plusz Koro, David és Kiki kölyökkutyája.
Nehézkesen evickéltünk át a városon már sötétben, aztán közép-Jáva hegyvidékein
repesztünk át a legeltökéltebb, félelmet nem ismerő Román kamionsofőrök
tempójában és vezetésmodorában, majd Kudus,
a nagy cigarettagyártó város, ami meglepően tiszta és jómódú, végül az ősvulkán
szaggatott hegyvidékére felkaptatni, útépítéseken és szerpentineken.
Hajnali kettőkor indulunk neki a
hegynek, telehold van és szürreálisan világos, csak Adolf használ zseblámpát a
biztonság kedvéért. Kirajzolódik a táj és kibomlik a látvány, csak egy
visszafojtott és valószerűtlen derített fényben, mint egy világosban készült,
de brutálisan alulexponált fényképen. Ballagunk csöndben egymás után, előttem
David biceg, megdöbbentő sebességgel és ügyességgel láb-implantátumának dacára.
Apró fahidakon át, bokáig hegyi patakokban, vízesések mellett, csöppnyi
sziklaperemen, kávéföldeken, vízfolyásos erdei ösvényeken. Észveszejtő, de a
helyiek ezeken az utakon is közlekednek motorral, ami a Rambo híres erdei üldözéses, motoros jelenetében megjelenő hegyi
utakati s bőven felülmúlja.
A hegy zarándokhely ugyan, de nem
kifejezett turistacélpont, alig vannak táblák kitéve, ugyanakkor az egész
hegyet átszövik a mezőgazdasági földutak, tehát folyamatosan válaszút elé érünk,
nemritkán hármas/négyes elágazásokhoz. Még a napfelkelte előtt akartunk
felérni, de, mint a visszaúton kiderült, az első kereszteződésnél a
komplikáltabb útvonalat választottuk, amin egészen elkeveredtünk a kávéföldek
labirintusában, s teljesen eltávolodtunk a csúcstól. A szabdalt ősvulkánok
zavarba ejtő jellegzetessége, hogy rengeteg „potenciális” csúcs látszódik
lentről, lehetetlen eldönteni melyik a tulajdonképpeni végső hegytető. Már a
hajnali derengésben találtuk magunkat egy aprócska fakunyhónál, ahová
bekopogtam Anitával és David-del segítségért. Egy saronggal körbetekert
öregember evickélt ki többszöri illedelmes segítségkérésre a házikóból, s
igazított útba a legközelebbi csúcs felé bökvén mutatóujjával.
(Áll az ajtóküszöbön álmos
szemével, csak a holdvilág ad tónust a tereptárgyaknak, fáknak és neki, épp
csak kirajzolódik a tér a homályból, arca csak egy leegyszerűsített forma,
maszk, ma már nem tudnám előidézni. Lábánál nyávog macskája, egyedül él a
hegyen. Árad ki a kormos sparheltszag és kicsit irigylem, hogy remeteként él a
semmi közepén békében, minden nyüzsgéstől és önmegvalósítástól távol egy puha
ősállapotban.)
Eléggé megterhel a másfél órás
kitérő, de már narancssárga hajnali fényben vágunk neki a végső szakasznak,
messzire látni, de lassan kúszó felhők lopakodnak messziről. A madarak rákezdik
és a rovarok is előmásznak rejtekhelyükről. Pörölyfejű férgek a lábunk alatt, a
helyiek szerint csak ezen a hegyen élnek. Adolf út közben a nagyobb sziklák alatt
füstölőt gyújt, láthatóan más zarándokok is ekképpen közelítenek a csúcshoz,
ezeknél a stációknál elidőzve és imádkozva. A csúcs, mintha sohasem lenne
közelebb, egy aprócska szírt felé tartunk a csúszós agyagon és sziklákon egyre
fentebb kapaszkodva. Fönt piros téglakapu, - mint a hindu templomok kapuinak
stilizált változata - egy tatárképű barna bácsi pipázik bemelegítő nadrágban és
koszos mackófelsőben, mosolyogva várja, hogy felérjünk. Fent trombitavirágok,
aprócska hindu szentély és pléhtetős lemezház a megfáradt vándoroknak. Utolsó
elemózsiánkat elnyámmogjuk a csúcson, ahová a keskeny hegygerincen lehet
átevickélni. Nyugatra apró elszigetelt falu a hegyekben, kevés az eredeti
erdőtakaró, a bácsitól tudjuk meg, ennek egy 1992-ben pusztító tűzvész az oka.
(Egy kupacban alszunk a pléhtető
alatt, a már hét hónapja egyfolytában itt tartózkodó bácsi, aki a mindennapos rituálék
vezetője, s a csúcs gondnoka odabent parázst izzít és vizet rak fel főni.
Bekúszik ez a kedves emlékeket idéző kemenceszag, bekúszik az orromba és persze
tudatomba is. Így alszom el.)
Kiki és én kelek legelőbb, s
kiülünk a nyakláncot faragó mezítlábas bácsi mellé a lócára. Elárasztotta
ekkorra a köd és felhő a hegytetőt, mindent átnedvesítve és a napsugarakat sem
engedve át. Hosszú, egyenes ágakról faragja le a háncsot, majd ceruzával
centinként megjelöli a leendő szemeket. Nem fűrészeli le egyesével, hanem még
egybefüggő állapotban faragja meg, s csak miután teljesen legömbölyítette
fűrészeli le a szemeket, egyiket a másik után, hisz olyan aprók, hogy nem tudná
őket egyesével megfaragni. Napokig elüti ezzel az időt, nehezen tudja szorítani
az ágat, a bal keze beteg, kisebb, mint a másik, s az ujjak merevek, görcsösek.
Mintha örök markolásra lenne beállítva. Szipkából szívja a filter nélküli Gudang Garam kretek cigarettákat, ő a
hegy remetéje. Kávét kérek a házában fiatalabb segítőjétől, s hallgatom a
beszélgetésüket Kikivel, eléggé szűkszavú, s bizonyos kérdésekre a sztoikus
nyugalmával ad megmagyarázhatatlanul leegyszerűsített, mondhatni stilizált
válaszokat. Milyen idős a szentély a
hegyen? – kérdezi Kiki, Öreg –
mondja rá a bácsi.
(„Mióta van a hegyen?” – kérdezem. Régóta – válaszolja.)
Állítólag Jáva legöregebb temploma
is itt van valahol a hegyekben, nagyjából hat óra járásra innen, bár mindenhol
azt mondják, hogy az ő környékükben rejtező templomok a legöregebbek. Felkeltem
Anitát, Adolf teljesen nyitott szemmel alszik.
Aztán mindenki együtt veri az álmot
a szeméből kifelé. Elbúcsúzunk a kedves remetétől, s elindulunk lefelé a
felhőkön átfúrva magunkat, csúszkálva, de egészen fölfrissülve a rövid, de mély
alvástól. Dienghez hasonlóan, itt is teljesen karbantartott a táj, s az emberi
fennhatóság csak kevés helyen hiányzik. BMX-szerű recsegő motorokon
kapaszkodnak föl a helyiek, azért fejtik le a burkolatot a motorokról, hogy
lábuk közé pakolva minél több terményt, szénát, akármit szállíthassanak.
Asszonyok is akadnak szép számmal, akik a krosszgumikkal felszerelt félautomata
kismotorokat megülik, mégpedig bokornyi rakománnyal a teheneknek. Mindenütt
kávé a hegyoldalakon, a kávéültetvények között újhagyma, kukorica, guava,
mogyoró. A hegyoldalak lépcsőzetesek, mert a leégett valamikor fák nem kötik
immár gyökereikkel a meredeket, a földcsuszamlások pedig azon túl, hogy
veszélyesek, a termőföldeket is eltemetik.
Meg-megállunk a patakoknál, még
iszunk is a gyökerek és az erdei kavicsos föld által megszűrt vízből. Renget a
hatalmas pókháló a fák közé feszítve, zöld, tenyérnyi fesztávú pókok várnak prédára,
valahogy mindegyiknek 7 lába van csak, pedig tízet is megszámolok. Néhány
helyen a negyed évszázada leégett öreg fák is megmaradtak, hol teljesen
vázszerű, halott formában önmaguk mementójaként, hol kidőlve a földeken, hol új
életre kelvén az elszenesedett tönkökből.
A többiek egy vízesésben hűtik magukat,
nézem az ebihalakat a vízben, s azon gondolkozom, hogyan lesz ezután.
Leérünk végül, s szusszanunk az
autó mellett a faluban. Elmebeteg asszony sétál át a falun, rasztás hajában
színes műanyag és textilszalagok, amiket feltehetően a falu közelében gyűjtöget
a szemétlerakó közelében. Minden falusi átnéz rajta, de azért egyetlen
pillantásra mégiscsak méltatják. Természetes itt. Sohasem zárják ketrecbe a
megbomlott elméjű rokonaikat, falubelieket, hanem sorsára engedik. Ételt, italt
adnak nekik, de nem akarják megváltoztatni, „megjavítani”, korrigálni őket.
Leereszkedünk a hegyről és
dangdutot hallgatunk a helyi kabupaten
rádióállomásából sugározva. Nézzük a naplementét egy poros kisvárosból,
Bali-narancsot veszünk, s megnevettetem alku közben a foghíjas asszonyokat.
(Öntudatlanul alszunk
összekucorodva a kocsiban, mint annak idején az osztálykirándulások után
morzsásan, maszatosan. David kutyája is alszik, Koro, aki indonézül és németül is egyaránt ért. Szakad az eső és
tudatosul bennem, hogy lassan véget ér az utazásunk és újra lakás, pénz, célok
után kell néznünk, loholni villamosért, trolin nézni hasonlóan villódzó
fényeket, savanyú krumplilevest újraforralni lábosban, régen nem látott
barátokat és családtagokat ölelni, de valamiképpen mégis magunkalvinni minden
képet, illatot, hangot, ízt, mélyen elspájzolva, kódolva, mint az érthetetlen,
fejthetetlen hieroglifákat…)