Utoljára
vágtunk neki Jáva girbe-gurba útjainak, kissé megfáradva a nagy utazásokban, kissé
késve indulva, kicsit még megfázva, de azért azzal a különleges lelkesedéssel, ami
olyan, mint, amikor forraltbort iszik az ember télen, incselkedő meleg van
odabent középtájon; izgatja rettenetesen a szellemet az újdonság, az
ismeretlen. Embertelenül emberi dolog ez. Hajt a vágy, hogy lássak minden
titkot, minden csodát, minden domb mögött egy új tájat, minden kő alatt egy új
bogarat, minden árnyék mögött egy új fényt felvillanni.
A tegnapi ikat szerzeményeket bámultuk még reggel a kávét szürcsölve, Kelet-Indonéz
szőttesek, melyek tradicionális viseletként vagy takaróként, esetleg
díszítőelemként funkcionálnak. Elsősorban Sumba
szigetéről származó textilekre vadásztunk, itt a motívumok nem
ornamentikák/mintarendszerek, hanem sokkal inkább a valóság ábrázolásáról van
szó, főleg figurális, ember-állat keveréklény elemek töltik be a felületet,
mindig egyfajta koordináta rendszerbe foglalva, tulajdonképpen egyetlen ¼ kép
és kompozíció van tükrözve balról jobbra, aztán ez a fél horizontálisan is,
tehát a bal-felső negyede egy szőttesnek, mint gyerekkorunk félbehajtott
papírra festett, majd a másik oldalra átnyomtatott képei, csak aztán újra
megtükrözve lefelé.
Szóval gyönyörködünk a motívumok
rettenetes, szinte pusztítóan archaikus erejében, sárkányok kapják be az
emberek fejét, óriási stilizált lepkék terülnek el, krokodilok szájában
mosolyog az antropomorf, emberi arccal ábrázolt napkorong, ördögfigurák
táncolnak, alattuk csírák sarjadnak hajtásra.
Aztán elered az eső szokása
szerint, kicsit hőbörgök ezen, de csak nekiindulunk, utoljára felpakolva az
utazótáskát, pokrócokat, váltás cipőket, s egy stafírungnyi egyéb apróságot.
Berúgom a sokat gyötört motort, s nekivágunk Jáva girbe-gurba útjainak
utoljára. Solo-ban már süt a nap, s
meg-megállva keveredünk ki a városból, s tartunk keletnek, elhajtván a Lawu mellett. Elkeserítően egyhangúak
ezek az utak, kamionok és füstölgő, túlpakolt teherautók, lerohadt buszok,
vásárba tartó motorosok, szürke és zsúfolt névtelen kisvárosok, s csak néhány
banánfa és kókuszpálma, ami a természetre emlékeztet, de négy óra motorozás után
kijutunk egy erdős tájszeletre, ami végre friss és oxigéndús levegőt lehel az
arcunkba.
Beiktatunk egy időszerű megállót,
az út mentén Bali narancsot árulnak, ami a grépfrúttal hasonlatos, kissé
kesernyés, de egyszerre édes, lédús gyümölcs. Én a holtidőben egy bontott motoralkatrészeket
árusító bódéban beújítok egy sárhányót az eltörött helyére, végre nem fog az
arcomba csapódni a lucsok. A mezítlábas bácsi guggolva feszegeti le a törött
alkatrészt, szájában ott a kötelező cigaretta, kissé napszítta terepmintás
pólója még istenes is, de a pisztolynál rózsaszínnel foltozott lyukas
szövetnadrág már elég merész. Kicsit elbeszélgetünk, míg felkínlódja az
egyébként szintén törött, de megragasztott és újrafestett sárhányót, aztán
nekivágunk újra, hogy minél többet haladhassunk, amíg a nap süt.
Aztán fél öt magasságában megállunk
egy nagyobb éteremben, ami egyrészt díszítése miatt figyelemreméltó, másrészt
Wifi-t is kínál. Van itt minden, Mickey
egér és Donald kacsa, jávai
wayang-dzsinn, Angry Birds, Super Mario és minden más marhaság a
padlótól a plafonig. A csirke nagyon finom, mondjuk 7 óra jávai motorozás után
a puliszka sótlanul is szédítő csemegeként esne.
Csak gurulunk és gurulunk, nem a Malangba vezető főúton, hanem a hegyvidéken
gyakorlatilag légvonalban átvezető utat választjuk, hátha az, de nem. Sajnos
megint nem a legjobb döntést hoztam, a másik két utat ismerem, rengeteg a
kamion és busz, folyamatosan előzgetni kell, nem lehet kényelmesen haladni. Na,
de itt sem, szerpentinek, füstöt okádó cserregő „ifák”, de helyette új
élmények. Anita előszeretettel vadászik a meglepő közúti jelenségekre,
járművekre, megoldásokra, ilyenkor az általában mozgó objektum mögé
„lopakodom”, s addig követem, amíg ő le nem fényképezi, most is így teszünk,
amikor a lemenő nap szomorkás fényében egy bácsi fél kézzel kormányozván három
méteres alumínium létrával a vállán cserreg a motorjával mellettünk.
Aztán elered megint, ekkor már
tényleg isten háta mögötti Alföldi mezővárosokhoz hasonló településeken
kalingyolunk, tényleg rettenetesen lassan lehet haladni ezeken a jávai utakon,
hisz tájépítészetileg a túlnépesedettség úgy nyilvánul meg, hogy végig lakott a
főutak mentén a táj, anarchikus összevisszaságban, ad hoc egymáshoz illesztett
épületekkel, vertikális és horizontális értelemben egyaránt, s tulajdonképp
csak a vulkánok, hegyvidékek, tájvédelmi szakaszok, s nemzeti parkok jelentenek
zöld szigeteket a sokszor óriási városokká duzzadt település-szövevényben. Ilyen
a mi formánk ekkor is, s végül behúzódunk egy tényleg harmadik világ béli
kicsike warungba, hogy egy kávét legalább. Sajnos nincs, s én kicsit ingerülten
érdeklődöm a WC holléte felől. A kedves jávai kislány szó nélkül átsétál a
szemben lévő boltba, miután Anitát útbaigazította, hol lehet pisilni, egy
fészer-szerű konstrukcióban hátul a susnyásban, sajnos fény híján egy méteres
ledlámpát is átnyújt a tájékozódás megkönnyítése végett, amire egy csinos kis
szalagocska van kötve, hogy, amíg a kollega pucsít a vaksötétben, a 65-ös
szegre akaszthassa fényforrás gyanánt. Szóval szó nélkül kávét vesz a boltban,
s megcsinálja nekünk, amire nekem meg lelkiismeret furdalásom lesz, amiért
erélyes volt a fellépésem kezdetben, ezért nagyon megköszönöm a kedvességét.
Anitával kortyoljuk a meleg löttyöt, s a ledlámpát kapcsolgatjuk kínunkban,
lentről megvilágítva a mocskos arcunkat, s így szórakozunk. Olyan a pofám, mint
egy Perzsa hercegnek az Ezeregyéjszakából,
ahogy belepte a szemem környékét az út ragacsos pora.
Nagyon hideg van a Malang környéki hegyekben, nem esik
igazán, csak szemetel. Alig élünk, annyira elfáradtunk, ekkor már este 8 körül
van, s egyszer csak megpillantjuk a kövér teleholdat a fák közül előbukkanni,
szinte mámoros érzés. Rendkívül szürreálisan sárga. Csak kanyargunk és
kanyargunk, amíg el nem érjük Batu-t,
az almatermelésről híres gazdag várost, ahová a malangi elit jár nyaralni és a puccos éttermekbe falatozni.
Érezhetően jómódú a környék, a városka főtere olyan, mint a Sziget fesztivál,
itt a Ramadán az apropó, s az
óriáskeréktől kezdve a kötelező felfújható ugrálóvárig itt minden megtalálható,
mindenütt neon meg reflektorok, a sötét és üres hegyvidék után ez elég
retinarepesztő kavalkád.
Mire leérünk az egyébként rendkívül
izgalmasnak tetsző és jómódú Malangba,
már nem annyira tudom mi történik velünk, annyira elgyötört az út, csak
kóválygunk a sztrádányi széles utcákon, nem is nézem már a térképet, csak
csökönyösen a homestay/losmen/hotel
feliratokat keresem, átkapcsolván arra a vezetési stílusra, amit
automata-pilótának nevezek, ekkor már kómás az ember, s mintegy kikapcsolt
elmével vezet, eggyé válva a géppel, nem gondolkodván, csak haladván előre
birkaként.
Így jutunk Malang híres sétálóutcájára, ami egy hosszú és hihetetlenül széles
út, koloniális és újonnan épült villákkal, nagyjából, mint az Andrássy, csak
sokkal szélesebb és nagyobb léptékekben. Minden patyolat tiszta és fényes,
szinte beleszédülünk a fényáradatba, s az ünnepre kidíszített város izgő-mozgó
forgatagába. Már szinte elkeseredve keresünk egy szálláshelyet, ahol kapunk egy
olcsó szobát, s végül belebotlunk egybe, csaknem egy óra keresés után. Egészen
tiszta és normális szobák, az ár is elfogadható, betonlábakkal és átfagyva
cipeljük föl a csomagjainkat, s vetjük el a hajnali kelés gondolatát, lévén,
hogy eredetileg másnap akartunk felmotorozni a Bromo-Tengger-Semeru nemzeti parkba, de egyszerűen pihentetni
kellett megfáradt testünket, hogy tovább tudjunk indulni egyáltalán.
(Aludtunk, mint a csecsemők a malangi friss hegyi levegőn, noha a
hotel többi lakója telefonált, motyogott, piszmogott az ajtónk előtt, ki tudja
miért.)
Reggel azonnal útnak indultunk, -
Indonéziában igen ritka alkalom – gyalog, egy közeli kínai taoista templomhoz,
ami az Eng An Kiong névre hallgat, ha
szólítják. Imádom ezeket a tarka, expresszíven díszített mesetemplomokat,
gyerekkorom kalandfilmjeit idézik és a távol-keleti anime rajzfilmek színvilágát. Cseresznyevirág motívumok, óriási tarisznyarákok,
Buddha, mindenféle szentek és szerzetesek, óriási sárkányok, a mű tavacskában
hatalmas színes harcsák, mindenütt füstölők. A rák, a gazdagság, a gyarapodás
szimbóluma, Anita el is nevezi Ráktemplomnak
a kimondhatatlan Eng An Kiong –
helyett.
Megismerkedtünk a templom
vezetőjével, aki egy rendkívül intelligens kínai úriember folyékony angol
nyelvtudással, kiderül, a templom 191 éves, s egy kínai délutáni nyelviskolának
is otthont ad, ahol a malangi, közel
százezer főt számláló kínai népesség taníttathatja a gyermekeit. Anitával
húzunk a szerencsepálcikákból, amin ugyan kínai jelekkel rajta van a szöveg, de
mi az Indonéz fordítás alapján értesülünk a sorsunkról, amit a pálcákon
található számok segítségével lehet kikeresni egy apró polcra felstócolt ugyancsak
számozott cetlitengerből. Felét sem étem, de azért lefordítom kicsit átköltve
és képzelettel kitöltve a teljesen megfejthetetlen részeket, azt hiszem annak
idején így fordították a szent szövegeket is.
Nagyobb lökést ad ez a hely, mint a
legtöbb kortárs kiállítás, s felüdülés a többnyire Iszlám kultúrkör után,
valami egészen másba csöppenni.
Megint hatalmas rutinnal pakoljuk
föl a rakományt a motorra, gondosan körbegumipókozva a csomagot, egy réteg
fóliával és műanyag táskavédővel is letakarva az eső ellen. A B-terv lépett érvénybe,
vagyis egy nappal eltoltuk a Bromo
meghódítását, s úgy döntünk, a déli óceánpartot látogatjuk meg, este visszatérünk
a hegyvidékre, s hajnalban indulunk.
Hamar megállunk, mert olyan sci-fi
csodát látok az út mellett, mely elvitathatatlanul az egyik legeszelősebb
megnyilvánulása a jávai „átépítés”, modifikálás kultúrának, ami a motorokat
illeti legalábbis. Egy félautomata Honda motorbicikli áll kitámasztva az út
mellett, gazdája megszámlálhatatlan mennyiségű fém és műanyag játékot,
fegyvert, ál-alkatrészt hegesztett és forrasztott föl rá. Elől a transformers robotjaihoz hasonló cyborg-fej, oldalt hatalmas rakétavető
roncsokból eszkábálva, mindenféle szögek és láncok, műanyag pisztolyok,
tetőtől-talpig beborítva a motort, majd mintegy megkoronázva az egész összhatást;
lefújva gondosan ezüstszínűre. Számomra az is nehezen volt elképzelhető, hogy
gurulni tud, de gazdája elképedésünket csak vigyorgással konstatálva, boldogan
be is rúgta játékmotorját. Egy harmincas srác a tulaj, aki portrékat rajzol az
utcán, Anita úgy fogalmaz, hogy a kisfiúkat jellemzi ez a fajta építési vágy,
hogy ez a fiatalember valahogyan bennragadt ebben a képlékeny gyermeteg létben,
s teljesen infantilis módon játszik még mindig. Azt hiszem, inkább maradjon az
ember teljesen gyermek, mintsem mindenestől elveszítse gyermeki lényét, de ez
bennünket biztosan nem fenyeget.
Megállunk egy bakmi goreng reggelire, ami wokban pirított tészta, zöldségek és
tépett csirkemell. Gyönyörűen süt a nap, s lassan ereszkedünk az óceánpartra,
egyre melegebb van és egyre nagyobb a pára. A Pantai Balekambang nevű partszakaszra tartunk, az út mellett
gyönyörű temetők, rengeteg virágba borult lótusszal és egyéb számomra
ismeretlen bokorral. A part közelében óriási 30-40 méteres fák szegélyezik az
utat, természetvédelmi körzet, mangrove erdők, majmok az erdőben. A vízben apró
szigetek, az egyiken hindu templom, betonhídon lehet átjutni, nagy a forróság,
s a messzeségből a szél szemmel is látható párát hoz. Miután megebédelünk,
azonnal megragadjuk a csomagjainkat, s az előzetesen föltérképezett elhagyatott
partszakaszt közelítjük meg, ahol láthatóan senki sincsen. Egy elhagyatott
őrtoronyba mászunk, s azt rendezzük be egy hirtelen támadt ötlet által
vezérelve, ami Anita fejéből pattan ki. Mi lenne, ha innen mennénk föl a hegyekbe,
hajnalban? Gyönyörű kilátás az egész partra, a majmok sem tudnak háborgatni
éjszaka, mögöttünk áthatolhatatlan erdő, telihold, s ki tudja még milyen
könnyfakasztó díszlet.
Áztatom magam, s makacsul akarom
magamba szívni az élményt, hogy majd téli Magyarországokon tudjam forró vízbe
önteni instant-levesként. Anita csak sütteti a még kissé beteg testét a
homokban, aztán elindulok a part vége felé, ahol valaha szintén egy betonhíd
vezetett egy másik aprócska sziklaszigetre. Valószínűleg belesüllyedt a homokba
vagy az apály/dagály örökös körforgása vezetett az egész szerkezet
korrodálódásához, mert teljesen foghíjas formában mered ki a vízből, az eleje
és a közepéből néhány elem örökre elsüllyedt. Most helyi fiatalok használják
stégnek pecázáshoz, felmásznak a megmaradt betonlábakon, s végigegyensúlyoznak
a megmaradt részekhez.
Este nagyon sok éhes macska és tyúk
társaságában fogyasztjuk el ínycsiklandozó sült halunkat, sötétedik, de gyorsan
megnézek egy táblák által jelzett zarándokhelyet rögtön az őrtornyunk mögött,
amíg Anita berendezi szállásunkat az éjszakára. Előbb térkövekkel kirakott járda
vezet a mangrove fák által szegélyezett dzsungelbe, aztán csak erdei csapás,
hatalmas rákok másznak ijedten vissza a járataikba, felettem gyaníthatóan
majmok, bár ekkor még nem látom őket. Hatalmas kút-szerű természetes mélyedések
vannak mindenfelé, ráadásul egy türkiz színű folyócska is csordogál mellettem,
láthatóan hinduk járnak ide meditálni, füstölők vannak a puha földbe szúrva.
Állítólag megmártóznak ezekben a meglehetősen mély gödrökben. Annak ellenére,
hogy apró a csapás és igen sötétedik a sűrű lombok között, tovább indulok, még
több „kút”, még bujább növényzet, s végül úgy döntök jobb visszafordulni. Egyre
több majom rikácsol fölöttem, egyet látok is egyik ágról a másikra ugrani.
Sajnos, amit visszafordulok, olyan, mintha nem is lenne csapás, mintha csak egy
erdő közepén lennék, elég ijesztő érzés, de a telefonom iránytűje és GPS
berendezése segítségével addig megyek a part irányába, amíg vissza nem érek egy
nagyobb csapásra. Az első meditációs helynél jávai család álldogál, az
asszonyka cigarettázik, de gyorsan eldobja, amint meglát.
Anita berendezi rögtönzött
vackunkat szokás szerint, a korlátok fölé gumipókkal kifeszíti az esőkabátokat
szélfogó gyanánt és a becsapódó eső ellen, kiteríti a pokrócokat, bekészíti a
fokhagymás gorenganokat, ami kedvelt
jávai snack, lényegében egyszerű lisztes tésztát kevernek össze búzacsírával,
zöldhagymával, fokhagymával, s forró olajban kisütik. Zöld chilit hozzáharapva
lehet majszolni.
Leszaladok még a naplementében a
vízhez, szépen visszahúzódott és elcsendesedett már. Egy férfi éppen hálót
feszít ki éjszakára, néhány suhanc még pecázik az omladozó hídon. A majmok
hangja kihallatszik a fák közül, s én úszkálok egy utolsót, s az esti fürdést végzem
el az óceánban, lemosom az összes homokot, hogy ne törjön alvás közben.
Fellegek gyűlnek, s elered a szitáló eső, látszanak a nap utolsó sugarai, s egy
dupla szivárvány az óceánon. Futkározok vizesen a parton, s valami infantilis
örök fickándozik bennem.
(Fekszünk a vackunkban, elállt az
eső, s a telehold elég fénnyel szolgál. A majmok és a madarak is elültek, csak
néha-néha rikkant valami a sötétben, a hullámok újra feljönnek, s a szél
igencsak rázza a sátorponyvánkat. Majszoljuk a sülteket, öleljük egymást, s
világvégi békében alszunk el.)
Kettőre állítom az ébresztőt, de
egykor magamtól felkelek. Mivel hatkor már sötét van, így is hét órát aludtam.
Elkezdem lebontani az egyébként meglepően betonbiztosra rögtönzött védelmi
rendszert, Anita nem csupán gumicsizmájával súlyozta le az esőkabát ponyvát,
hanem köveket is használt a pulóverek újába kötve, hogy a szél ne tudja
felnyitni ezt az ideiglenes falat. Gumipókhálózat és rengeteg csomó. Kissé meg
is lep ez a kibogozhatatlanság, ráadásul koromsötétben operálok. Kettőre már
haptákban állunk és vihogva pisilünk le a toronyról, aminél exkluzívabb és
komfortosabb szállásunk még nem volt egyébként, mindez teljesen ingyen.
Lemászunk, miután leadogattam a cuccokat, aztán álmatagon elbotorkálunk a másik
partra a fák alatt a holdvilág misztikus fényében. Olyan társasági élet van a
parti warungok körül, ami meglepő, lévén hajnali kettő van, tábortűz,
kedélyesen beszélgető fiatalok. Beülünk az egyik apró étterembe, tudok
útbaigazítást kérni egy sráctól, aki Tumpang-ban
született, elmeséli, milyen útvonalon a leggyorsabb felmotorozni a nemzeti
parkhoz.
A tulaj egy kiterített pléden
alszik a betonon, a hangzavarra fölkel, de nem dühös, felül az asztalra, s
rágyújt a cigarettára. Egy újonnan érkező fiatalembernek arról mesél, hogy
Jogjából jöttünk motorral és egyébként diákok vagyunk. Ez azért fura, mert,
amikor a feleségének beszámoltunk erről, akkor ő még aludt. Anitával azon
nevetgélünk, hogy a saját családtagjaink hogyan ébrednének, ha vadidegenek
keltenék fel őket hangos beszédükkel, alvóhelyüktől néhány lépésre viháncolva.
Egészen biztosan nem lennének ilyen kedélyesek, és nem ülnének közéjük, mintha
mi sem történ volna.
(Megisszuk a kávét, s nekiindulunk
az éjszakának. Minden apró partmenti falucska néma, csak a hold és a halovány
villanykörték fénye ad körvonalat a tárgyaknak. Egy lélek sem jön szembe, némán
hajtunk, rettenetesen belemélyedve a hangulatba, száguldunk mindig egy kicsit
magasabbra, sietünk, hisz napfelkelte előtt akarunk felérni. Aztán három után
felharsannak a minaretek; „Sahur, Sahur,
Sahur”, ijesztően visszhangzik a sötét, üres éjszakában. Vagyis a
napfelkelte utáni böjtöt megelőző reggeli, mindenkinek a tudtára adja az Imám,
hogy még ehet, mielőtt imára menne. A Ramadán végén járunk.)
Különös jelenségre figyelünk fel,
ugyanis már a hegyvidék meredek falvaiban fiatalok húznak egy fából készült
makett teherautót, amit már a parton is láttam tegnap, az egyik házban faragta
és ragasztotta egy középkorú bácsi. A platójára hangfalak vannak felpakolva,
bömböl belőle a zene, (mindez hajnali háromkor!) s a sötétben húzza kötélen egy
csapat gyerek maga után. Ez a jelenet még négyszer megismétlődik, a
túldíszített jávai teherautók méteres mása, rajta hatalmas hangládák. Tökéletes
rejtély maradt mi ez a teherautósdi Malang
körül…
Tehát a rettenetes hidegben
megállunk, hogy mindent magunkra erőltessünk, ami melegíthet. Anitán van egy
póló, azon egy hosszú-ujjú pamut body, rajta egy kötött pulóver, azon még egy
kötött, aztán egy zipzáras tavaszi kabátka, majd az esőkabát a nadrág részével
együtt, s végül egy pokróc mintegy szoknyaként. Én nemkülönben bebugyolálva.
Így állunk meg a nemzeti park kezdetét jelző kapunál a hatalmas fák alatt, a
még mindig sötét és néma éjszakában. Megszámlálhatnám az összes csillagot, ha
lenne annyi szám és lenne egy életnyi időm.
(Miért is jöttünk el ide? Mi van
itt, a Bromo-Tengger-Semeru nemzeti
parkban? A hegyen Indonézia egyik legkülönlegesebb természeti jelensége,
vulkanikus tája található, az úgynevezett Tengger
lényegében egy fennsík, egy valamikori óriásvulkán kalderája, egy 10
kilométer átmérőjű kráter, amiben két „apró” vulkán csücsül, s egy cikk-cakkos
másik hegy, mintegy matrioska-babaként
egymásba illesztve. A 17. században Szumátráról Jávára érkező iszlám erők
elsöpörték a hinduizmust, de nem mindenki menekült Balira, sokan a hegyekben
leltek búvóhelyre, s így Jáva-szerte elszigetelt, lényegében megközelíthetetlen
helyeken maradt meg konzerválva a hinduizmus, természetesen keveredve animista
hagyományokkal, rítusokkal, így történt itt is; az úgynevezett Tengger emberek, - Orang Tengger Indonézül, de nevezhetnénk őket tenggeriknek is - itt leltek békére, s hinduk mái napig is. Főleg
mezőgazdaságból élnek, természetesen a turizmusból is próbálnak valamit
jövedelmezni. A Tengger őskráterben
található tehát három képződmény, ezek közül a leghíresebb a Bromo, ami valójában Brahma, a teremtő isten a Hindu
mitológiában, de jávai kiejtéssel az A, O-vá alakul, így lett Brahma-ából: Bromo. A vulkanikus táj apró kis füstokádó vulkánja párszáz méter
csupán, mégis; az egész fennsíkot behamuzza, örökös szürke bevonatot szitálván
a környezetre, s a szomszédságában található templomra is. Mellette található a
szintén aktív Gunung Kursi, s a Gunung Batok, a látvány ezzel még mindig
nem teljes, a seregszemle királya egyértelműen Jáva legmagasabb csúcsa, a 3670
méteres Semeru vulkán, ami óriási
csúcsával szinte árnyékot vet a döbbenetesen hatalmas ősi kráterre).
Haladunk a szétmállott utakon, a
tankban nincs sok üzemanyag, valamiért elfelejtettem venni, de haladunk egyre
inkább hajmeresztő meredekeken, a végén már előrehajolunk, nehogy felkapja
egyesben az első kereket, annyira bőgtem a motort. Áthaladunk Ngadas településen, ami Jáva egyik
legmagasabban fekvő lakott települése, főleg krumplitermesztésből él a fertilis
vulkanikus lejtőkön.
Aztán újra némaság, csak fák és
sötétség, majd hajmeresztően lefelé, egyenesen a kráterbe magába. Alapvetően a
turisták többsége észak-nyugatról ereszkedik le a tengger fennsíkra, mi délnyugatról, Malang felől érkeztünk, nem akartam kerülőt. Ez természetesen azzal
jár, hogy a kráterben egy félkört kell megtenni, s megkerülni a közbülső három
csúcsot.
Szóval egy ideig kőút van, aztán
hirtelen semmi. Előbb egy homokos szavannán vezet az út, aztán végérvényesen
beleereszkedünk a kráterben megült hajnali ködbe. Kezd derengeni, s egy villogó
fényre leszek figyelmes, egy Indonéz pár álldogál a homályban, a srác sugárban
hány, ez figyelmeztető jel, hogy nem lesz népünnepély az utunk át a
hamusivatagon.
(A krátert, ha az óra lapjához
hasonlítanám, akkor 9 órától 12 óráig, a kör egynegyede hegyvidék, illetve középen
a Bromo és Kursi vulkáncsúcsai, de a másik ¾ teljesen sík szavanna a
kráterperem közelében, a vulkanikus maghoz közelítve egyre inkább hamusivatag.
Mi tulajdonképpen 9-óránál ereszkedtünk le a szavannás, füves sztyeppére, majd
egyenesen bele a ködbe és sivatagba. 12 óra a cél, hogy felvergődjünk a
kráterperem legmagasabb csúcsára, 2770 méterre.)
Szóval a hányós jelenet után
megyünk szürke szamárként a ködben, a hamu pedig egyre mélyebb. Itt többnyire
terepjáróval mozognak a helyiek, a turisták többsége is így érkezik, ekkor még
csupán magunk vagyunk. Előbb a salakmotorozáshoz hasonló a vezetési stílusom,
aztán a homokderbi jellegzetességeit tapasztalom. Meg kell állnom, mert a
fagyponthoz közeli a hőmérséklet, Anita két-két bokazoknit húz az elfagyott
ujjaimra, de ebben meg nehézkes a kuplungozás. Innentől kezd derengeni, de a
ködtől tényleg (!) semmit sem látni, szürreális élmény, tényleg sivataggá válik
a táj, semmi növényzet, csak repedések, vulkanikus folyások, mintegy
folyómederként, s a terepjárók nyomai, amit követni tudunk. Már lent tartom
mindkét lábam, mert a kerék minden irányba csúszik, de azért rendesen lehet
haladni, csak figyelni kell, s egyensúlyvesztés esetén a másik irányba rúgni a
motort, hogy ne dőljön el. Egyszer azért beledőlünk a puha hamudűnébe, mert az
első fék miatt kicsúszik alólunk a kerék, de nem nagy kunszt, mert puha az talaj,
semmi bajunk.
Egyszer csak azt sejtem, valami
füstölög mellettünk, valóban, az oszló köd sejteti, hogy a Bromo közelében járunk, 3-óránál. Kivezet a csapás a perem
irányába, s meg is pillantunk egy banyan
fát, amit a hinduk mindig feldíszítenek sarung-gal,
mintegy szoknyaként. Kivezet egy betonút a kráterből, fel a peremére, de
kiderül, nem ez vezet a kilátóba, még továbbra is a sivatagban kell motorozni
az előző hasonlatnál maradva 12-óra irányába, még 1/4 félkört araszolva a
hamuban.
(Ekkor ül annyit a köd, hogy
előbukkan minden csúcs, a füstöt hányó Bromo
is, de lábaiknál vastag ködtakarásban, mint a hó. A nap nem látszik még, csak
rózsaszín hátteret varázsol a teljesen szürreális látvány köré, ami annyira
döbbenetesen szép, hogy átfagyott testünkbe melegséget tölt.)
Újra lent vagyunk tehát a felszálló
ködben és a felkelő nap első sugarainak kereszttüzében, a helyiek sarung-gal körbetekerve mászkálnak lovon
a ködben, ami már tényleg teljesen abszurd atmoszférát teremt. Aztán elszáguld
egy motoros egy egész főzőpulttal a motorjára építve, mint, egy mobil-étterem.
A peremen körbefutó hegyláncolat lábaihoz szorul a köd, s a közép kitisztul, elénk
tárulnak azok a gigantikus léptékek, amit ez a 10 kilométer átmérőjű
óriáskráter jelent, középen ez a tényleg teljesen sík hamusivatag, távolabb a halványzöld
füves szavanna, s a kráterperem túlzás nélkül függőleges falként veszi az
egészet körbe.
Meg-megállva tátunk szájat, árad a Bromo füstje, s egyre világosabb van, az
ég azúrkék, a füstöt narancssárgára színezi a nap. „Ez szinte már túlzás” – súgom Anitának.
Kiérünk aztán végre a hamuból, s a
függőleges sziklafalon szintén függőleges lejtőkön kínlódunk fel most már
tényleg kevés benzinnel a tankban. Rengeteg dzsip jön fentről, megindul a
turisták hada, majd átgázolnak rajtunk a kanyarokban, ezért folyamatosan dudálgatok,
mintegy jelezve a kanyarok előtt.
Így érünk fel Penanjakan kilátóra, ahonnan teljes panoráma nyílik a tengger-be, s ellátni egész a Semeru-ig, ami annak ellenére, hogy
kilométerekre van, így is kimagaslik a látványból. Ez már annyira szép, hogy
majdnem összeszarom magam, ezt nem tudom máshogy mondani. A peremen
települések, apró házak, krumpliföldek, egészen a kráter peremének kvázi
szakadékáig, a Bromo tövében látszik
a templom, gomolyog a vastag füstcsóva, s láthatóan hullik a hamu alá. Körülöttünk
bárányfelhők, nyugaton látni a Gunung
Arjuna szabdalt csúcsát, keletre ott az Ijen,
amit három éve volt szerencsénk szintén megmászni. Kegyetlen, pusztító szépség,
a tájat örökké formáló látható erők, megelevenedett földtörténet.
Kedves fogíjas helyi bácsik/nénik
vadvirágból fonott állatkákat árulnak, mi is veszünk egyet, akit Gomez-nek keresztelünk. Fotózkodunk
bebugyolálva, majszoljuk a reggelinket, s eltelünk a gyönyörűségtől, hogy
csodának vagyunk a részesei.
Következő célunk maga a híres Bromo, s a hindu templom a tövében,
ezért nem kockáztatjuk, hogy beboruljon az ég, inkább iparkodunk a verőfényben.
A sivatag most inkább óriási távlatokat mutat, mint kiismerhetetlen útvesztőt
hajnalban, elnyúlnak az árnyak a reggeli csapott fényáradatban. A dűnék
gyönyörű, kontrasztos, csapott árnyékot vetnek, minden puhán plasztikus, hisz,
mint a hó, örökké szitál a hamu.
Leparkolunk a sátoros cigányok
jurtáit idéző warungok mellett, s gyalog nekiindulunk toronyirányt a
törpevulkánnak, köröttünk lovasok ajánlkoznak, hogy olcsón odavisznek minket,
de mi örülünk, hogy sétálhatunk, és hidegvérű hüllőkként felmelegíthetjük
átfázott testünk a meleg napban. A templomban ceremónia van, a legbelső
udvarába nem tudunk belépni sarung
híján, de hófehérbe öltözött bácsi áldoz a lépcsőfokokon, mindenki homlokán ott
vannak a rizsszemek, émelyítő a füstölők illata, s folyamatosan sepregetni kell
a gyűlő hamut, ami mindent belep, a szél a hamucsóvát éppen idefordítja és
hóesésként hull alá.
„mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.”
Felkaptatunk a vulkán tövéig, itt a
környező táj homokdűnékké ráncolódik, s csúcsosodik ki középen, elvétve vannak
növények, azokat is teljesen belepte a szürke, finom szemcséjű hamu. Hatalmas
repedések húzódnak, szinte szakadékok a vulkán oldalán, s mi elérünk a
meredeken egészen közel a kúphoz, amin lépcsőfokok vezetnek a kráterig. Ezt
teljesen belepte a hamu, következtetésképp olyan, mintha egy havas hegyoldalon
gázolna valaki fölfelé az emelkedőn.
(Bámuljuk a krátert, egy méter
csupán a perem, megállíthatatlanul belegurulhatna az ember, de van egy apró
korlát egy darabon, árad a kénes füst, mormog, recseg, fortyog a mély, s
körbenézve az a mámoros érzés kerít hatalmába, hogy egy kráter pereméből nézek
ki a még nagyobb kráter peremére, de nem látok ki belőle, mint, ha egy óriási
tálban ülnénk, mitológiai teremtményekként csapdába zárva. Amikor felénk fújja
a füstöt a szél, a pólómat a szám elé húzom, nehéz lélegezni. Ahogy leereszkedünk,
megismerkedek két kedves apácával, akik éppen nyaralnak nagy csoportban, olyan
tündériek a hamulepte ruhácskáiban, egyikük mezítláb kaptat a lejtőn).
Összeszedelőzködünk, s nekiindulunk
a kráternek, de immár kifelé, ahol hajnalban leereszkedtünk. Minden más a
nappali megvilágításban, kiderül, egészen közel vezet az út a vulkán lábához,
de a ködben nem is sejtettük néhány órával ezelőtt. Könnyebb nappal, szinte
élvezem a farolást a hamutengerben, majd átérünk a szavannának nevezett külső
szakaszhoz, ahol tündéri zöld fövenyen közeledünk a kráterperemhez, hogy
elhagyjuk ezt a mesevilágot. Madarak szállnak a kék égen, és
megmagyarázhatatlan módon kapor (!) nő megszámlálhatatlanul az út mellett,
sehol Indonéziában kaporral eleddig nem találkoztam.
Aztán felkapaszkodunk, s utána meg
leereszkedünk, egészen sokáig meredeken le a hegyről, mindenütt krumpliföldek a
termékeny lejtőkön, némelyik olyan meredek, hogy lépcsőzetessé kell alakítani,
a háttérben a Semeru figyelemreméltó hamukoronája,
végül a nemzeti park buja őserdei növénytakarója. Anita leérve többször
elbóbiskol a motoron, ezért megállok egy levesre. Piros az arcunk, mint téli
napokon, amikor fűtött helyre ér az ember. Hajnalban 4-5 fok körül lehetett,
most 30 van odalent.
Nem jutunk a fáradságtól Pacitan-ig, ahogyan terveztük, hanem egy
hirtelen ötlettől vezérelve lefordulunk egy ismeretlen part irányába, a Pantai Prigi-re, olcsó szállás
reményében. Ez még nem teljesen félút, de annyira ránk települt a kimerültség,
hogy ez tűnik a leg ésszerűbb vállalkozásnak.
Beesteledik, mire odaérünk, nagy
kikötő terül el az öbölben halászhajókkal, előbb egy távolabbi partszakaszon
keresünk kihalt épületet vagy fedett féltetőt, de annyira kimerültek és kicsit
betegek vagyunk az éjszakázástól a hidegben, hogy betérünk egy hotelba, ami az
óceánra néző apartmanokat kínál. Sajnos éppen felújítás alatt áll, nincsen
szobájuk kiadó, természetesen rábírom az illetékes elvtársat, hogy ennek
ellenére adjon ki egy szobát, 200 000 rúpiáról lefaragjuk 150 000-re,
de így is sok, még nekiindulunk keresni a sötétbe. A hegytetőn fogy el a
türelmem, ahol véget ér az út és egy sártengerré válik, ide már nem
merészkedünk be, rögtön visszafordulok. Világítás nélkül egy parasztbácsi
repeszt le a vállalhatatlan minőségű, sáros úton a hegyről, ki tudja mit
keresett ilyen későn még odafenn. Ahogy elhalad, egy kígyó is átsiklik
előttünk, ezután gondolkodás nélkül visszahajtunk a kicsit drága, de legalább
komfortos szállásra, s rögtön eldőlünk a kemény ágyon.
Reggel, amíg Anita a reggeli tornát
végzi, teszek egy sétát a parton, felsétálok egy mólóra, s nézem a halászokat,
milyen rutinosan kötik egyik helyről a másikra a köteleket, láthatóan ismerve
minden tengerészcsomót.
Hamar indulunk, s egy út közben
látott Goa Lowo barlangba is
betérünk, miért hagynánk ki, ha, már itt vagyunk. A szokásos Jávai természeti
attrakciókat megelőző kötelező „vidámparkon” átvergődve, ahol ijesztő
mesefigurák hivatottak a gyerekeket szórakoztatni, leereszkedünk ebben az
egyébként nagyon izgalmas barlangjáratba, ami folyosó szerűen vezet a hegy
mélyére, eleinte hatalmas leszakadt cseppkövek és sziklák szegélyezik az utat,
később apróbb cseppkövek és szinte figuráknak tűnő formációk következnek, majd
egy kör alakú tárna, melynek boltozata olyan, mint a pattintott kő, csak a természet
hozta létre. Patakocska folyik a lábunk alatt, bentebb egyre erősebb csipogás
és valami ismeretlen, émelyítő illat. Guanó. Az utolsó előtti tárnában, egy
kupola-szerű bemélyedésben, denevére ezrei lógnak, alattuk tökéletes kör
alakban méteres guanó réteg. Anitát nehéz rávennem, hogy átmenjünk alattuk, de
megéri, mert az utolsó tárnából kilátni egy lyukon a kék égig, láthatóan
beömlik az eső, amikor szakad odakint.
Hajtunk egész nap, eleinte megint
egy rövidítésen, aztán egy part menti déli főúton. A rövidítés gyönyörű, ám
lassú szakaszon vezet. Megéri, mert hatalmas trópusi fenyőerdőkön vezet az út,
a környék pedig tele van hegyes „felnyalt fagylalthegyekkel”. A part mentén
aztán két ellentétes dimenzióként az óceán síkja, a másik oldalon hatalmas, cikk-cakkos
csúcsok.
(A naplementében elsuhanunk Pacitan apró településein, sok-sok jávai
tradicionális joglo ház, ami egy letűnt kor halványuló képét mutatja. Már
éjszaka, a Wonosari-ból Jogjába
vezető főút mellett, a hegy peremén megállunk kukoricázni és nézni városunk
fényeit. A ramadáni tűzijátékok és a járművek izgő-mozgó fényében pihegünk, s
pöccintjük a kukoricacsutkánkat a városra. Hazaérve begurulunk még Ibu Lilik kedves kifőzdéjébe, ahol egy
éven át falatoztunk. A bejárati ajtót kitárva szembetalálkozunk szuggesztív
szőtteseinkkel, s mindketten tudjuk ez az utolsó hazajövetelünk a kicsi házba…)