A ház kutyaugatástól hangos, ha
autó jön, ha a müezzin imája harsan fel, ha a szomszédok kilépnek az ajtón.
Koro, David és Kiki kutyája ideiglenes lakótársunk, amíg ők Szumátrán
utazgatnak. Lelkes kölyök, aki próbálgatja erejét, kiszökik egy pillanat alatt
a kapun, s az istennek sem akar visszajönni, alternatív utakat tör fel a napi
séta megtervezett útvonala helyett, megijed, és hanyatt-homlok menekül haza a
pisijelek mentén, amikor egy pincsi keverék rámordul a másik blokkban.
Az esték a legnehezebbek, mert
félóránként nyüszítésbe kezd, vonyítással folytatja, és nem lehet okát venni
miért. Lassan beszokik, sír, amikor beindítom a motort. Másfél métereseket
ugrik, amikor a csirkefejekkel hazatérünk.
Szorosra fűződtek a szálak Daviddel
és Kikivel, lépésekre éltünk egymástól, s hónapokig alig találkoztunk, valahogy
a végén derül csak ki, mennyire csodálatos emberek ők, David,
megmagyarázhatatlanul közel áll hozzám, pedig alig ismerhetem. Vékony, betépett
hangján már hallom nevetni, amikor Anitával begurulunk a göröngyös bejárójukon,
már kibicegett a házból, vigyorog, és azonnal kezdi a teljesen asszociatív,
mindig humorba göngyölt szövegét. Közeleg a Ramadán, Kiki kekszet és
süteményeket süt, ipari szinten.
Mint karácsony előtt, itt is
valamilyen ünnepi hangulat kavarodik fel, lassan bezárnak egyes boltok, az
éttermek ablakát már az első nap előtt letakarják, lampionok kerülnek az utak
mellé, mindenki a saját házából vezeti ki az áramot, s bambusz rudak
segítségével az út felé lógatja a színes textilből és drótvázból készített
színes formákat. A minaretek pszichedelikus égőkkel gazdagodnak, s az egész
város olyan, mint egy futurisztikus mohamedán karácsonyfa, megkezdődik az
ünnep, a müezzin énekei is változatosabbak, s az út mellett árulják az éhes böjtölőknek
a házi kosztot, hogy naplemente után végre enyhítsenek éhükön.
Kiki mosolyog, amikor kérdem,
hogyhogy kekszet majszol. Ők már elutaznak aznap, az utazók pedig a Korán
szerint ehetnek, mint, ahogyan a terhes, szoptató, menstruáló nők, illetve a
betegek. Mindig elutazunk, amikor böjt
van. – mondja nevetve.
Szóval a fanyalgó szomszédok
bánatára kutyát hoztunk a blokk 6/B-be, aminek az érintése után a hithű muszlim
hétszer mos kezet. Szerencsére változnak és puhulnak a szabályok, de azért Edi
rettenetesen csúnyán néz át hozzánk, láthatóan megvetve ezt a nála talán kissé
okosabb négylábú testvérét. Az esték a lampionok fényárjától színesek, s egyre
nehezebb nappal kajához jutni a városban. Az éttermekben illendő a függöny mögötti
félhomályba húzódni, hogy a böjtölők ne lássák, ahogyan a más hitűek vagy éppen
hitetlenek burkolnak, Szumátra vaskalaposabb részein inni sem érdemes az utcán,
ha az ember el akarja kerülni a kellemetlenségeket. Szerencsére Jogja elég
kozmopolita és laza ahhoz, hogy ne kelljen ilyesmivel számolni, kedves
éttermünkben Ibu Lilik asszony
kifőzdéjében sokan esznek, noha maga a néni meg sem kóstolja főzés közben a
fogásokat. Először nem is értettem miért hozza nekem fakanálhegyen a falatot
kóstolás céljából, aztán Anita jött rá, hogy valószínűleg a böjt miatt.
(Érdekes, hogy néhány héttel
ezelőtt, az asszony elutazott Malangba
az édesanyja temetésére, s amíg néhány napig távol volt, a férje kutyahúst
főzött az étteremben éjszaka, ami egyben a házuk is. Én is kaptam kóstolót.
Vajon mit szólna az asszony, ha megtudná, kutya főtt az edényeiben. Lehet
persze, hogy semmit.)
De, még a Ramadán előtt, Koro
érkezése előtt, David és Kiki elutazása előtt a Goa Langse szent hindu barlangba zarándokoltunk el négyesben. David,
két barátja otthonról, Benjamin, a párja, s jómagam. Leereszkedve újra a
meredek sziklafal függőlegesén, korhadt korlátokba és szebb napokat is látott
létrák fokaiba kapaszkodva, a barlang vén őre teát főzött nekünk. Ahogy fogyott
a kesernyés és gyaníthatóan többször újrafőzött ital, az asszony újra és újra
felöntötte meleg vízzel. Kérdésünkre, mióta él itt a barlang szájában, kis
gondolkodás után, negyvennel felelt,
David röhögve teszi hozzá, lehetséges, hogy azóta öntögeti fel a maréknyi
tealevelet.
A Jávaiak szexuális
frusztrációjáról beszélünk hosszan, s látjuk fél szemmel, hogy a barlang
publikus alvórészén, ahol sokan meditáció-szerűen pihennek - akár napokig - egy
fiatal pár alszik. A nő a jellegzetes Disney figurás pizsamában, amiben sok nőt
lehet látni Jáván, akár fényes nappal is flangálni, a férfi lecsúszott sliccel
egy lila szövetnadrágban. Ölelkeznek. A férfi aztán felkel a reggeli illatára,
amit a néni a petróleummal meggyújtott ágtűzön dob össze ezer éves alumínium edényeiben,
tempe, vagyis erjesztett szójabab, tofu sülve és valami száraz, maréknyi rizs.
Kiül álmosan mellénk a szirtre, s tudtunkra adja, hogy van egy másik barlang is
egészen lent, a víz szintjénél. A nőtlen férfiak járnak oda fohászkodni, a
legenda szerint egy egész napos meditáció után egészen biztosan párra talál az
ember. Amint ezt elmeséli, mintegy mellékesen, oda sem nézve a nő irányába bök,
s odaszúrja még; egy hete jöttem először
ide, s ma már nővel vagyok itt. Egy büszke bólintással tudtuk csak
konstatálni ezt.
David mesél az úgynevezett
„szex-hegyről”, a Gunung Kemukusról, ami
egy szintén spirituális helyszín Magelang
közelében. Nagyon különös szokások alakultak ki a hegyen, zarándokok járnak
föl a nem túl magas csúcsra, a legenda szerint hétszer kell menni, minden
hónapban ugyan azon a napon, tehát, ha valaki március 14.-én megy először, a
következő hónap 14.-éjén kell következőnek, s ott, egy idegen nővel kell szeretkezni,
de mindig ugyan azzal. Természetesen, ha a másik is be akarja teljesíteni a
mágiát, ő is újra eljön egy hónap múlva. Életerő, szerencse és gazdagság száll
azokra a zarándokokra, akik az első után hatszor, azaz összesen hétszer
megismétlik az aktust a spirituális energiák árnyékában (vagy takarásában). Állítólag
a rendőrség már többször próbálta megállítani a zarándoklatnak ezt a szexturizmussal
összefonódott formáját, máig sikertelenül. Megdöbbentő, hogy egy alapvetően
iszlám kultúrában milyen alternatív szokások és rituálék bújnak meg a felszín
alatt, ez egyértelműen Kejawen, ősi jávai tradíció. 2005-ben 3.5 millió zarándok
látogatta meg a hegyet, állítólag tömegével érkeznek a férfiak és nők a hegyre,
amint leszáll a nap…
Már felkeltette a figyelmemet első
ittlétemkor is, még decemberben az öregasszony kutyája, aki valahogyan „nem
kutyaként” viselkedik, s lerángatja a lábbelit azokról az érkezőkről, akik
ezzel együtt kívánnak a barlang szent, sötét tárnájába bemerészkedni. (Nem
vicc, az enyémet is cincálta, amikor még nem tudtam, hogy tilos belépni
lábbeliben).
Ez alkalommal még inkább
szembeötlő, hogy a kutya – máshogy nem tudok fogalmazni, mint, ahogyan éreztem
– emberként viselkedik, s a néni is valamiképpen így kezeli. Tányérban kapja a
főtt kaját, s úgy kajtat a barlang körül, mintha valóban dolga lenne az
emberekkel. Ül és néz, de olyan furcsán emberien, interakcióra vágyakozván,
hogy zavarba jöttem tőle
(Ülünk a sötét kamrában, a ritmusra
sziklának verődő hullámok morgó rezonanciáját ilyen mélyre is bevezeti a kőzet,
valahogyan torzul és mélyül a hang, de átpostázza hozzánk az anyag. Csöpög a
plafon, s minden fényünket eloltjuk, csöndben ülünk a koromsötétben. A kutya
nálam köt ki, két lábra áll, s az orrával matat a tagjaimon, bekapja a fülem,
feláll rám, de folyton két lábon egyensúlyozva. David mormogó hangon énekel a pazar
akusztikában, mindnyájan csatlakozunk és fölerősítjük az ő magasabb „ohmm”-ját.
Pattognak a hangok az áthatolhatatlan vastagságú vulkanikus sziklák között, a
kutya az éneket meghallva azonnal elhagyja a barlangot. Én nem tudom kiverni a
fejemből, hogy embernek érzékeltem lényét, jelenléte egészen biztosan nem egy
kutyáé. Benjamin árnyakat lát a sötétben, David úgy érzi, egy piramisban ül).
Rengeteg furcsa történetet kaptam
Davidtől a végeérhetetlen esti beszélgetések alkalmával. Óriási házukban
medence is van betonhíddal, ami úgy van bekarcolva és festve, hogy egy fahíd
illúzióját keltse. Jellemző, hogy a misztikum, a természetfölötti erők, a mágia
felé terelődik a szó. Meséltünk
egymásnak tapasztalt és hallott történeteket a jávai szellemhittel kapcsolatban,
a még eleven és létező okkultizmusról. Van a városban egy dukun, vagyis sámán ismerősük, aki szellemeket űz/idéz, gyűrűbe tud
szellemet bezárni, gyógyítani, s egyéb mágiákban is otthonosan mozog, rengeteg
történet származik tőle. (Gyakran szabadtéri rendezvényekhez is fogadnak a
szervezők dukunt, akár többet is,
hogy elkerülje aznap az eső a helyet).
Jáván a szellemhit nem vicc, mélyen
gyökerezik és a legtöbb ember hisz valamilyen formában benne. Gyakran egészen
komoly részét képezi egy közösség életének, a falvak lakói együttesen vezetik
az áramot a saját maguk által felállított utcai lámpákba szelleműzés céljából,
amik gyakran kiselejtezett motoros sisakok esőálló burája alá függesztett égők,
másszor üres festékes kannákat, csatornadarabokat alakítanak tetőcskévé. A
sokáig üresen álló, elhagyatott házak is félelmet gerjesztenek a kis
közösségekben, hallottam olyan esetről, hogy ingyen vagy nevetséges összegért
álltak rendelkezésre sokáig üresen álló „szellemházak”, mert egyszerűen
mindenki messziről elkerülte, s a tulajdonosok valamilyen formában mégis
szerettek volna megszabadulni tőlük. Davidtől gyakran kérdezik a faluban, hogy
hall-e csecsemősírást este, mert mielőtt beköltöztek gyakori volt éjszakánként.
Természetesen, minden nap. – feleli vigyorogva.
Mesélt David különös temetési
szertartásokról, mágiáról, melynek komolyságát úgy példázzák, hogy a
varázslattal sebezhetetlenné tett ember karjára macsetével vagy karddal
súlytanak, táncoló kris-ről, vagyis
jávai hagyományos tőrről, gyűrűről, amit a benne foglyul ejtett szellem a
gyűrűsujj körül megforgat. A saját szemével látott ilyet. (A háborúban
egyébként valóban volt egy speciálisan kiképzett Indonéz hadosztály, ami
állítólag golyók által sérthetetlen katonákból állt.)
Különös fekete mágia, máig élő
okkult hagyomány az úgynevezett puyul, vagyis
jávai voodoo. A puyul egy mágikus figura, általában egy naív faragott vagy
textilbaba, amit gazdája saját vérével táplál. Ezeket elrejtik mások házában,
nyilvánvalóan gonosz szándékkal, ellenségességből, rosszakarásból, s a baba a
hagyomány szerint tárgyakat képes eltulajdonítani. Pé valamikori kedvese, Nella
is mesélt erről, hogy folyamatosan, nagy tételekben tűnt el otthonról náluk a
pénz, s az édesanyja puyul mágiára
gyanakodott. Aztán a faluban több helyen számoltak be hasonlóról, s közösen
sámánt hívtak. A babák elpusztíthatatlanok, ha valaki megkísérli, az alkotójuk
belebetegszik, s végül belehal.
A különös ezekben a történetekben,
hogy gyakran érezni bennük a pletyka mechanizmusát, s rendszerint este
történnek az észlelt különösségek. Akármi kaphat ilyen misztikus színezetet,
gyakran egészen természetes, de félreértett dolgok. A mi banánfáink is sokáig
félelmet ébresztettek, hisz a banán, a bambusz és a papája a leginkább
szellemcsalogató növények. Ősi jávai hagyomány, hogy, ha szellemekkel szeretne
találkozni valaki, akkor éjszaka le kell vágni két fiatal levelet a kertben a
banánfáról, le kell vetkőzni meztelenre, ráfeküdni a fa alatt az egyik levélre
a másikkal illetőleg letakarni a testünket, s így álomba merülni. A sikeres
procedúra után az álmunkban találkozni fogunk a kívánt szellemekkel.
Az emberek többsége betegség,
kígyómarás, születési rendellenességek alkalmával sokkalta nagyobb bizalommal
fordul a sámánokhoz segítséggel, mint a hivatalos egészségügyi
szolgáltatásokhoz, ehhez hozzájárul az a tény is, hogy Indonéziában az emberek
többségének nincsen biztosítása, s egészen egyszerűen nem képes megfizetni a
kórházakat. Néhány hete egy szomszédos falucska falufőnökét fűvágás közben
megmarta a kígyó, s a kórház helyett a dukunhoz
vitték. Azóta már fölépült.
Anitával is sokat beszélgettünk
mindezekről, szerinte valamiféle ősfélelem hatja át az embereket, azért
hangoskodnak, tömörülnek mindig csoportokba, hallgatnak rádiót-tévét egészen
sokáig, kerülik az elhagyatott helyeket, mert valami megmagyarázhatatlan,
kódolt rettegés rejtőzik bennük, dacára a rohamosan fejlődő világunknak.
Jakartában, a metropoliszban is gyakoriak a szellemekkel, fekete mágiával
kapcsolatos esetek, s gyanítom a rendőrség munkáját is átszövi mindez, s elég
kibogozni, mi a racionalitás és mi a miszticizmus.
Mindenesetre csaknem száz évvel
ezelőtt, még tigrisek, pumák és ki tudja milyen vadállatok leselkedtek a
dzsungelben, s mái napig rendkívül gyakoriak az életveszélyes mérges kígyók
vidéken, a trópusi flóra és fauna sokkal rémisztőbb, mint a kontinentális
éghajlat vadona. Valahogy máig megmaradt ez a félelem, s az esti szellőben
mozgó óriási banánlevelek valóban megelevenednek az élénk képzelettel megáldott
jávai emberek elméjében.
(Rendkívül racionális ember vagyok,
de mintha tényleg történnének megmagyarázhatatlan dolgok itt, de ami a
legjellemzőbb, hogy rengeteg a szinte tapintható természetfölötti, spirituális
energiával átitatott hely, ahol egy elmondhatatlan érzés kerít hatalmába. A
barlang is ezek egyike, vagy a néhány hete megmászott Gunung Muria hegy is. Nem érdemes Indonéziában semmit
megkérdőjelezni, s azt veszem észre magunkon, hogy, ha nem is hisszük felét
sem, amit hallunk, mégsem tagadunk semmit. El kell fogadni mindennek a jelenvalóságát,
hisz, ha máshogy nem történetekként van jelentőségük és hatásuk az individuum,
de legfőképpen a közösség életére.)
Aztán egy héttel ezelőtt jelzett
Ákos, a szumátrai darmasiswa, hogy barátnőjével Bogival ellátogatna Jogjába, s
hogy el tudnánk-e szállásolni őket. Tiszteletükre halsütést szerveztünk,
Anitával két jókora, kilós tongkol
tonhalat vettünk a piacon, padlizsánkrémet készítettünk, s friss kenyérrel
kínáltuk. Mindenki késve érkezett, a kizsigerelt, beirdalt és sózott,
fokhagymával tűzdelt halakat egy jókora banánlevélre fektettem, s már sötétben
vártuk a vendégek érkezését. David és Kiki futott be előbb, s neki is kezdtünk
a főzésnek. Lajos papáról vetítettem közös performanszaink dokumentációját, s
furcsa, hogy egy celebeszi lány kacag Jáván egy péterszegi vénemberen, akit
kifestettek indiánnak.
Voltam a srácokkal a jávai
hinduizmus valamikori központjában, a Prambanan
templomkomplexumnál, alternatív galériákban, a város nevezetességeinél. Aztán
ők is elfüstöltek egy lerohadt busszal, s hárman maradtunk, Anita, Koro és én.
Mától számítva egy hónap múlva már
úton leszünk haza. Úgy ülök és gépelek itt, mintha valamiféle örökkévalóságban
csücsülnék, pedig a kedves ház, amit a sajátunkként kezelünk, hajlongó banánfáim,
s egyáltalán a „mi Indonéziánk” nemsoká véget ér. Természetesen nincs igazán
semminek vége, ha valamit, ezt meg tudtam itt tapasztalni, bármikor
visszatérhetünk látogatóként ebbe a világba, ami örökre beleitta magát az
életünkbe, s egészen áthatóan mások lettünk, mint akik voltunk, mielőtt
idejöttünk.
(Hátra van még a Merapi megmászása,
hogy nagy vulkán nélkül ne térjek haza, a Bromo
Tengger nemzeti park, Solo és a
közeli Lawu hindu templomai. Anita
befejezte a napi tornát, s kávészagot érzek. Gyönyörűen süt be a trópusi nap, s
nekikezdek a nyaflaty főzésének, ami
zabkása tejszínnel és mézzel leöntve, trópusi gyümölcsökkel gazdagítva, s csak
mi becézzük így…)