Már itthon. Mindennek ismerős
az illata. Az árnyékok dőlésszöge is ismerős. A kiflihold sem mosolygóan
vízszintes, mint az egyenlítő alól nézve, hanem a megszokott függőleges, a
tepertő olyan, mintha elsőször enném, sok szeretett ismerős láthatatlanul
eltűnt, és vannak, akik nem tudnak már szólni, csak egy ágyra vannak kiterítve
félálomban.
Nehéz elkezdeni leírni
mindazt a régi ágyon, ami az utolsó néhány hétben történt. A Bromo vulkáni
kúpjai szürreális valószerűtlenségben élnek bennem.
A repülés nem utazás.
Teleportáció. 24 óra leforgása alatt egy egész kontinenst átszelni és egy másik
szívében földet érni. Az test és az elme képtelen erre felkészülni. Gyümölcsöt
válogatunk a kedvenc piaci kofánknál a bantuli
piacon, aztán a Szaúd-Arábiai félsziget olajfúrótornyait látom, majd
Törökország kietlen vidékeit, hatalmas megművelt hegyvidékeit, 20 perc
mindössze a Fekete tenger, s Aradnál már jelzi a pilóta, hogy elkezdtünk
landolni. Már Magyarország előtt ereszkedünk, hogy Magyarország után
leszállhassunk, s a Balaton, olyan, mintha egy kiterített térképen nézném.
Bécsben sok a bule.
Megörülök egy csapat cigányasszonynak.
Az utolsó kirándulásunk után, már nap, mint nap készülődtünk,
Davidnek hordtuk át a felhalmozott értékeinket, dísztárgyainkat, valahogy egy
rövidke életszakasz attribútumait konvertáltuk át egy másik életbe, mások
életébe. A szüleik jöttek látogatóba, s míg kirándultak, mi az üres ház
kertjébe ültettük szeretett növénykéinket, locsoltuk őket utoljára,
csomagtartón hordtuk át a kerámiaszobrokat, s az utolsó érintéseink
hagytuk a tárgyak sosem felejtő felületén.
Elmentünk Solo-ba még, ahol a
régiségpiacon vadásztunk a vásári bazárok rétege alatt valóban értékes dolgokra.
A szegfűszeges cigarettafüstben töröltük le a port az 1963-ban készült wayang bábról, s ez a sokat megjárt figura,
most a nappaliban lóg. Szentpéterszegen. Ma halt meg Eszterházy. Valahogy sokat
meghaltak, de ezen sem tudok már szomorkodni. A történések relációja, Indonézia
kontra Magyarország síkjában azt hiszem értelmezhetetlen, a kapcsolat
kérlelhetetlenül megtörik, s, ha emlékeznem kell az utolsó és egyébként
számomra mélységesen jelentős történetekre, azok homályos, értelmetlen
képekként lógnak bennem, s a régi valóság ingerei kiütik Indonéziát, hiába
ültem mezítláb még néhány napja az Indiai Óceánban egy csónakon Joseffel.
Hiába tudom, hogy az utolsó
kiruccanásunk Pacitanra, a
magyar barátainkkal; Alidával, Joseffel, Péterrel és Attilával, csupán egy hete
még jelenvalóság volt, most egy megfejthetetlen emlékhalmazzá forgácsolódott,
félszavakkal, az esti kávé kortyolgatása közben megpedzett gondolatokkal,
együtt bámulva a repülő kutyákat, ahogyan a kis szigetekről visszatértek
Jávára, s puha bőrszárnyaikon hatalmas árnyakként százával vitorláztak át
fölöttünk, aztán megállva Anitával ketten az éjszakában a tejutat és a
felfoghatatlanul fényes csillagokat, mintegy a világegyetemet bámulva, most
áthidalhatatlan messzeség.
(Akkor megkíséreltem beleképzelni
magam abba a helyzetbe, hogy majd itthonról, szintén a csillagos eget bámulva,
milyen lesz „visszaképzelni” magam az akkor önmagam csapzó érzelmeibe, amikor
egyszerre próbáltam érzéseket konzerválni, s a leendő érzéseim előrevetíteni.
Nem sikerült.)
Akartam írni az utolsó
utunkról, de nem megy, nem tudok lineáris egymásutánjában építkezni az immár
értelmezhetetlen akkori valóságnak, amit bátran nevezhetnék egyszerűen múltnak
is.
Idul Fitri, a Ramadán zajos záróünnepe
zajlott a hazaút idején éjszaka. Amikor lepattant egy biztosítógyűrű a hátsó
fogaskerékről, s remegő térdekkel, lassú tempóban kerülgettük a petárdázókat a
csillagos ég alatt, dacosan akartam örökké belelógni a világba, s nem megadni
magam, néha tűzijátékok robbantak, s a karneváli menet kidíszített autóit
kerülgetve, dobhártyámban az Allah
Ahbar-ral, félsüketen, zavarodottan, az örökkévalóságig magamba kovácsolni
Indonéziát, s minden csodát, ami ott, akkor, velünk kettőnkkel megtörtént.
Hazajönni. Minden
folytatódik, ahol abbamaradt. Minden első szó, valójában az egykori utolsónak a
leszármazottja. Amikor este dúdolsz egy dalt, és reggel ez az első, ami eszedbe
jut. Az emberek szemében nem látok mást, csak lelkesedést irántam, de az
élményeim, a bennem megkövült örök élményű emlékek, képek, nem kerülhetnek
kifejezésre. Átadhatatlanok. Nem beszélünk Indonéziáról. Az csak az egyik fél,
nevezetesen az én általam megtapasztalt valóság. A többieknek átjárhatatlanok a
falak. Magam maradok szükségszerűen. Magunk maradunk. Hallgatunk. Nézünk és
bólogatunk.
Nevetségesen apró minden,
rettenetesen üresek az utcák, élettelen az élettér, de ezek is csak relációk, s
hetek alatt elmúlnak ezek az érzések, s majd minden más a mostanihoz
hasonlítódik. Szépek a felhők ma, gombát szedek, s elcsodálkozom mennyi
különböző színű vadvirág nő a mi rétjeinken. Jaj,
de szép virágok vannak a réten.
David apját a búcsúbulinkon
beöltöztettük maffiózónak, egy késsel ül a bőrfotelben, a nekik ajándékozott
baseball sapkánkat viseli, az én elnyűtt piros bőrkabátomat, s éppen úgy
csillog a zsivány szeme, mint a fiának. Dalt írtak nekünk, s éneklik el, de én
már nem rájuk nézek, csak befele tudok. Úgy látom Anita is. Az utolsó héten az
ő csettegő kismotorjukkal közlekedem, a szeretett Tigrisem eladtam, bútoraink
egymás hegyén-hátán, az életünket éppen átkonvertáljuk egy inkompatibilis
valóság operációs rendszerébe, természetesen minden sérül ezalatt az
átmenekítési folyamat alatt. Mi is. A hatalmas kupacok árnyékában a bőröndök,
alig látszanak. Beleerőltetjük a beleerőltethetetlent. Sziszüphosz kőgörgetése.
Az utolsó napokban nincs
semmi sem nyitva az ünnepek miatt. Mindenki felfokozott hangulatban, az utcákon
nincs sok ember, csak este csattognak a tűzijátékok. A karnevál után, a
hatalmas, autókon mozgatott figurák az út mellé kerülnek, a bambuszágyúk
papírtörmeléke belep bizonyos utcákat, mint a hó. A gyerekek még mindig
pukkantgatnak, a benzinnel beitatott papírszecska kirobban a csőből, s lassan
alászáll a melegben, mint a hópihék. Szomorú tigrisek, mesebéli minaretek a
falnak döntve papírmaséból.
Attilával jó lenne még többet
beszélni, sajnos két hét alatt tudtunk egymással megismerkedni, ami kevés.
Köveket vásárolunk egy piacon, s elnézem, mennyire belemélyed, mintha a kövek
keresnék és hívogatnák őt.
Josef pecázni visz
búcsúajándék gyanánt, hajnalban kelek, le kell a lejtőn tolnom a motort, s úgy
egyesbe raknom lendületben, mert a berúgásra nem reagál. A perumahan sorompója alatt, amit éjfélkor
kíméletlenül lelakatolnak, kénytelen vagyok az eldöntött motort átcincálni. Az
üres városon hajtok át északnak, s Joseffel megyünk le Sadeng-be, a kikötőfaluba, hogy
pirkadat előtt hajóra szálljuk. Feljön ez a nap, ami itt is süt, s megvilágítja
Jáva déli partjainak réteges, függőleges szikláit, s csapnak a hullámok az
arcunkba, s örülök, hogy érezhetem törékenységemet, s, hogy sokkal kevesebb
ezen a világon a jelentőségünk, mint azt ezelőtt hittem.
Ez is képlékeny emlék már,
bár a napfelkeltét a vízen nem tudom felejteni. De kinek lehetne elmondani úgy,
hogy a szavak erejével, csak kicsit is meg tudjon elevenedni?
A saját valóságunk, s
valamikori valóságunk képei konvertálhatatlanok. Ennek a reménytelen
átadhatatlanságát tapasztalom, s lázadás nélkül beletörődöm. Nincs, és nem
lehet mit mondani.
Ez a bejegyzés egész más lenne,
ha az utolsó napon írtam volna Jáván, a Guwosari
kedves házban. Ezóta lenyisszantották a banánfáinkat, de mindegy is, mert
azok csak a mi jelenlétünkben, s természetesen csak bennünk szolgáltak
jelentőséggel. A végén a kertünk éghető tárgyait meggyújtottam a csillagos ég
alatt, s pucéron, izzadva hordtam mindent a tűzre, s locsoltam magamra a kerti
csapból a vizet, miközben az akkori életünk tárgyai, s a rájuk tapadt jelentés,
amivel mi ruháztuk fel őket, pernyeként parázsolva felemelkedett a fekete égig.
Elégettük az emlékeinket, hogy ne mások égessék el őket. Már akkor elkezdtünk
emlékezni, amikor az emlékezet tárgyai még körvonalazhatóak, sőt; tapinthatóak
voltak. Leromboltunk a jelenvalót, hogy megelőzzük a felejtés kíméletlen
természetét, s mi magunk tudjuk felejteni, raktározni, s felkészülni a szomorú
igazságra, hogy az életünknek az a csodálatos szakasza, ebbe a másikba nem
menthető át sértetlenül, töretlenül.
Azt hiszem minden épségben
maradt, csak nem nyilvánvaló megfejtés mentén, s útirányban. Mindent átitat,
amihez hozzáérünk, mint, ahogy rögtön átitatott, amint hozzáértünk. Nem vagyunk
ugyan azok az emberek. Sokat láthattunk, néhány titkot is, néhány csodát. Jónás
más ember lett, amikor előkerült a cet gyomrából.
Rémisztően idegen, mégis egyszerre
ismerős Magyarország. Szeretett, kiismerhetetlen, talán igaz sem volt
Indonézia. Mint, egy alufóliába csomagolt duplakenyeres, pirosaranyos
szendvics. A két kenyérkaré közé vagyok zárva, onnan leskelődök kifelé…