Tudatosan nem készültem otthon a búcsúzásra, annak szokásosan görcsös, torokreszelős, szemfátyolos, stb. módján meg főképpen nem. Nem, eltökélt, vakmerő módon akartam elindulni, elegánsan, mint egy Esti Kornél novellában. Laciék mentünk az indulás előtt néhány nappal, elköszönni, inni "egy kis valamit" egymás egészségére.
Laci aztán a beszélgetés alatt eltűnt, én utánaeredtem és a nappaliban találtam, épp a lemezlejátszóval és a lemezgyűjteményével bíbelődött, néhány szót váltottunk az analóg rögzítésről, bakelitekről, aztán megláttam az asztal sarkán a "Képzelt riport egy amerikai popfesztilválról" LGT korongot, fel is raktuk, tűt a helyére, ahogy kell.
Akkor torpant meg bennem először a férfiúi elhatározás. "Madarak jönnek, madarak jönnek, halál esőt permeteznek...anyám azt mondta, hogy boldog légy." Nehéz percek, klotyóban pityergés.
Szóval Dohában 40 fok volt este hétkor és töksötét. Csak az olajfúró tornyok lángját lehetett látni a Perzsa-öböl szurokvizében, aztán leszállásnál a város felhőkarcolóinak fényét. Sztrádákat, amiket sokkal kevesebb jármű használ, mint amennyire tervezték.
Aztán Sri Lanka, amiből nem sokat láttunk, mert köd volt kint, bent is a Whiskey és álmosság összemosódásában. A Sri Lankai gép valójában kiselejtezett ruszki permetezőgépnek tűnt, ezzel repültünk Jakartáig.
A fővárosban már diákok vártak minket, akik zsebpénzt és információt osztottak, ekkor már a bőröndömnek a második kereke is kifordult helyéről, az első még Ferihegyen gondolta meg magát. Taxival mentünk a belvárosba, terveim szerint az ösztöndíjas ceremónia színhelyéül szolgáló hotelban szerettem volna hagyni a cuccainkat, és a közelben filléres hosztelt keresni, de mire átvergődtünk az élhetetlenül kesze-kusza, zsúfolt metropoliszban a célhelyig, már hajlandó voltam 30-30 dollárt kicsengetni az egyébként elég impozáns szobáért. Este a medencében áztattuk a "lábunk másnaposan" a felhőkarcolók árnyékában, amiket Jakartában éjszaka is építenek, a daruk egy percre sem állnak meg. Reggel hivatalos programok, szobacsere, természetesen lányok és fiúk külön. Anita egy Tunéziai muszlim leánykával, én egy Afgán "kisfiúval", aki 19 évesen jelentkezett az ösztöndíjra. Sok-sok unalmas program és ismerkedés, evés, köszöntő, evés, köszöntő. Áldottuk az eget, amikor végre elindulhattunk három nap múlva Jogjába. Az utolsó közös reggelinket (mely Indonéz módira pontban 5:00-től volt elérhető), egy kedves Pápuai társasággal költöttük el. Az eleinte szótlan, mondhatni mogorvának tűnő vasgyűrókból álló társaság aztán megnyílt, mert egy-egy pohár vizet hoztam nekik a kajához. Amikor csodálatos hazájukról kérdeztem őket, csillogó szemmel mondta egyikük, hogy a világ legnyagyobb hegye is náluk fellelhető, és ha hiszem, ha nem, hófödte a csúcsa. Olyan emelkedett módon és őszinte csodálattal beszéltek otthonukról, hogy aban volt valami megható.
Újfent taxival vergődtünk el vasútállomásig a világ egyik legnagyobb metropoliszában, amiben sem metró, sem ésszerűen felépített tömegközlekedés sincs. A vonat kellemes csalódás, kényelmes ülőhely, tároló a csomagoknak, olcsó víz és kaja. Átszeltük Nyugat-Jávát kilenc óra alatt, vulkánok és gettók egymásutánjában. Jogjában várt már Pé, kiöltözött, mint egy strici a Sebhelyesarcúból, összeölelkeztünk, s megkerestük Anitát, aki a csomagkupac tetején várt leizzadva ránk. Ekkor már a bőröndömnek a húzója és fogója is lepattant...
Pé magyarázni kezdte hol a háza, de félbeszakítottam, mondván élesen emlékszem. Természetesen az esti Délkelet-Ázsia, a Sate-nyársak füstje és a neonfények összezavartak, a távolságok, amiket rövidebbnek vagy éppenséggel hosszabbnak őrzött meg az emlékezetem, éppen ellenkezőleg; hosszabbnak és rövidebbnek bizonyultak. Végül a ház közelében, az utolsó olyan pontban álltunk meg a szintén összezavarodott taxisofőrrel, amiben biztos voltam, hisz az az egyetemünk volt. Ültünk eltompulva a táskák cipelhetetlen halmazán, tudván, hogy akármilyen közel vagyunk is, mégsem leszünk képesek megmozdulni. Hívtam Pét, aki perceken belül megérkezett. Félreérthetetlenül mosolygott, amikor levette a sisakot.
A közelben parkolt egy jobb napokat, s talán szebbeket is látott teherautó. Bekopogtunk, s megkértük a tulajt, hogy segítene-e elfuvarozni a táskáinkat. Nincs messze. - Tízezer rupiah? - Legyen 20.000. Feldobáltunk mindent a rizses zsákokra, becsaptuk a szétrohadt ajtókat, aztán persze nem indult be. Az öreg hozott vagy másfél deci benzint, de attól csak még éhesebb lett a kiszáradt bele a tragacsnak. Adtam egy kis pénzt az egyik fiának, hogy vegyen már valamit bele, sokáig vártunk és kínlódtunk ekképpen. Aztán beindult nagy keservesen és cigivel a szájban, Indonéz félszavakat dobálva egymásnak gyorsan megérkeztünk.
A pálinkásüveg azonnal megnyílt volna ekkor, ha nem ment volna el az áram. A becsavarhatós régimódi biztosíték szétolvadt, mint egy műanyag kakaóspohár a konvektoron. Aztán, amint újból fényt varázsoltunk és bekaptunk egy sültcsirkét, már hátra is vágtunk néhány stampedlit hirtelen. Kedves este, barátok, rég nem látott és sosem látott arcok.
Másnap reggel a másnapos révületben vezettem el az iskolához, ahol a Darmasiswa diákokat csoportokra osztva tartottak idegenvezetést az iskolában. Mi elsősorban a lakáskeresésre koncentráltunk, ami az elkövetkező egy hét minden napját föltöltötte programmal, így azonnal ebbe vetettük bele magunkat. Elsőként a rendelkezésünkre bocsájtott segítők irányításával kezdtünk keresni, de ez annyira lassú és várakozásokkal tarkított agonizáció volt, hogy inkább Pével hármasban kezdtünk kutakodni, illetve egy másik ösztöndíjas párossal.
Időközben egy különös kanadai lányt, Lisát is a szárnyunk alá fogadtunk, Pé házában elszállásoltunk, mert szimpatikusnak találtuk, olyannyira, hogy szerettünk volna összeköltözni vele. Ez a kezdeti szinpátia nagyon gyorsan hullott darabjaira, mert az egy hetes keresés/együttlakás alatt a lány rigolyái is felvillantak. A házkutatás, ami egy pontban már egyfajta fanatikus nyomozássá változott, elsősorban ismerősök által kapott címek meglátogatásával kezdődött. Ugyanakkor amint ezek a lehetőségek elfogytak, át kellet váltanunk egy másfajta stratégiára. Ezt "véletlenszerű, szaglászó kajtatásnak" aposztrofálnám. Minden nap fölkeltünk, ittunk egy kávét, és vagy Pével, vagy csak ketten nekiindultunk a környéknek, különböző szeretett falvaknak, városrészeknek, és kérdezgettük az embereket az utcán, lestük, nincs-e kiírva valahova, hogy "kiadó", stb.
Rengeteg lehetőség volt a helyi emberekkel való kommunikációra tehát, ami burleszkbe illő jeleneteket szült. Volt, hogy egy népes család hosszan elvezetett motorral egy házhoz, amiről kiderült, nem kiadó, de egy szobát, (amiben papagájok és egyéb díszmadarak laknak) azt szívesen a rendelkezésünkre bocsájtanának. Voltunk apró kunyhócskákban félig a dzsungelben, olyan házikóban, ami üresen kongott; csupán az egyik szobában csüngött Cse Guevara bekeretezett fotója szomorúan. Az ötödik nap aztán, Kasonganban, ahol 3 éve laktunk, találtunk egy házat. Kastélyszerű, két emeletes erődítmény. Kis halastóval, hatalmas balkonnal. Sajnos már aznap kiderült, hogy bár a lakóközösség kedvesen fogadott bennünket, még az Indonéz barátnőnk (Nella) jelenlétének dacára sem lesz sok esélyünk, hogy kiadják nekünk. A tulaj sokat hablatyolt, nem vette fel a telefont, végül Nellának közölte, hogy nem kívánja fehéreknek kiadni a házat. Sajnos ez az előző napokban is többször felmerült, vagy éppen az zavarta össze a tulajdonosokat, hogy egy fiú és egy lány együtt keres házat, ezért Anitával elhatároztuk, hogy nem csupán házastársaknak tettetjük magunkat, hanem hamisítunk is egy házassági anyakönyvit, az egyik barátunk; Moong- segítségével. (Neki egy magyar lány a barátnője.)
Ugyancsak ebben a faluban, Kasonganban találtunk egy fából és bambuszból épített kedves kis bungallót, vezetékes vízzel, zuhanyzóval, de olyan sokáig bíztam benne, hogy találunk olcsóbbat, hogy lecsúsztunk erről is. Rossz pillanatok, kínlódás, találkozás vadidegen Indonézekkel, akikkel napokkal azelőtt cseréltünk telefonszámot, eltévedve isten háta mögötti falvakban, hasmenés falusi kisboltok klotyójában, röhögés a huszonnyolcadik olyan házban, ahol laknak, de egy szobát ránk-sóznának, effélék.
Szombaton aztán, Pé kora-délelőtt tájékoztatott bennünket, hogy kedves barátunk, a szerb Marko Matic úton van Jogjába. Kiöltözve mentünk a vasútállomáshoz, hogy felszedjük őt, s a hétvégét együtt töltsük sligovicagőzben. Semmit sem változott, szuperintelligens, eszelős balkáni véglény. Adtam neki egy szép inget, mert Jávai kultúrát fog hallgatni Surakartában, ugyanis csak atlétákat és rövidnadrágokat hozott. Kissebb buli kerekedett aznap este természetesen, discolámpák és tánc. Másnap keresgéltünk, de Pé, s immár közös barátunk Karisma felajánlotta, hogy lakhatunk az ő házában, mert elköltözik valahova máshova. Így másnap ellátogattunk Karismához, feltérképezni az immár némiképp kesze-kusza helyzetet. A ház kedves, egy kis faluban van, két pici szoba, nagy tisztaság, hátul félig nyitott teraszocskák, ahol akár főzni is lehet. Valami pancsolt italt ittunk jéggel, amitől elég hamar elkábul az ember. A visszaút az éjszakában szinte misztikus, Marko dudál, mert menet közben fogyott ki a benzin a motorjából, szerencsére éppen egy boltocska előtt, ahol suhancok pléjsztésönöztek a csillagok alatt egy nyolcvanas évekből ittmaradt tv képernyőjét bámulva...
Hazaérve rájöttünk persze, hogy Anita kígyóbőr táskája, amit a debreceni zsibiben vettünk öccáért, sajnos Karismánál maradt, s benne a szobánk kulcsa is, ezért a tökrészeg Marko-val osztoztunk az ágyon, aki egész este simogatott mindkettőnket, mint egy gondos édesapa.
Aztán ismét keresgélés, noha igent mondtunk a házra. Kontaktok, találkozás közvetítőkkel, mint egy rossz és unalmas Ázsiai sorozatban. Egy pontban arra jutottunk, hogy jobb, ha sodródunk az árral, mindenhova elmegyünk, mindenkivel beszélgetünk, hisz úgy is lesz majd valahogyan. Éppen ezért a Bahasa Indonézia nyelvóránkon kapva kaptunk az alkalmon, hogy csatlakozzunk valami csicsás hotelben megtartott éjszakai medencés partihoz, ami ingyenes és valami magas toronyház hetedik emeletén van. Sok ismerős fogadott bennünket ott, akik szintén értesültek e mesés lehetőségről, hatalmas medence, a város vakító fényei körben, hatalmas gumihattyúk és gumiflamingók, neon és idióta zenék. Meglehetősen sokáig kacarásztunk infantilis mámorban, felborítva egymás flamingóit, a csíkos strandlabdákat a "városra pöccinvén." Szép este volt. Eszembe jutatta Valentino Luca barátom mondását, miszerint Darmasiswa ösztöndíjasnak lenni: "living the life of the rich and famous, without actually being rich and famous."