A házkeresés görcsös napjaiban felüdülés volt a három éve is gyakran látogatott apró medence felkeresése. Úszni kicsit, fejest ugrani ágyúgolyóként egymás után, oda-vissza. Végül is minden megtörténik az emberrel, ha hagyja. Nem kell túl sokat tenni érte, csak éppen annyit, hogy helyzetek, szituációk csöppenjenek elénk, mi meg beléjük. Én megfogadtam, hogy minden kínálkozó lehetőséget gondolkodás nélkül elfogadok. Így is tettem, amikor sötétedés és szárítkozás közepette néhány Indonéz fiatal megkért minket, Marko-t, Anitát és engem, hogy nincs-e kedvünk részt venni egy Starcross nevű ruházati-brand termékvideóiban, mint modellek. Telefonszámot cseréltünk, megbeszéltünk egy találkozót és elbúcsúztunk.
Mivel Marko csak a hét 3 vagy legfeljebb 4 napján tartózkodik Jogjában, ezért Pé-re gondoltam, mint hiú-fiúcska, szép, szálkás testtel, lehengerlően idióta szövegekkel, csak jól jöhet ki egy ilyen helyzetből, illetve nyilván a röhögés lehetősége is fennáll, ha ketten vágunk neki ilyesminek. A fehér tinók mellé ugyanakkor, snájdig kancákat is kerestek, nagy nehézségek árán beszéltem rá Anitát a kooperációra. Szerda reggel indultunk egy furgonnal, Imogiri közelébe egy kiszáradt folyómederbe "piknikezni", legalábbis a sztorink szerint. (Mindezeknek természetesen volt egy ún. "szituációpornó" fennhangja és hangulata.) A munkatársak egy része már javában rakta a tábortüzet, amikor mi behúztuk a kéziféket a hajmeresztő lejtők és szerpentinek után, ekkor 9 óra fele járt és felhők takarása nélkül tűzött a nap. Megkaptuk az első szettünket, amit a folyómeder kerek kavicsain kissé nehézkesen tudtunk magunkra ölteni. Anita a sátorban próbálkozott. Az első jelenet szerint, laza, baráti beszélgetésnek és kacagásnak kellett kikerekednie a gyárkéményként füstölő, nedves faágakból rakott grilltűz körül. Ez gázmaszk híján csak napszemüvegben volt kivitelezhető, nevetni tudtunk ugyan, de inkább a helyzet abszurditásából kifolyólag. Különböző pózokat, mozdulatokat, sétát imitáltunk eztán, majd elindultunk következő színhelyünk, egy különös fenyőerdő felé, Imogiri környékére, ahol álomszerűen ringottak a fák, a lombok néha-néha egymásnak koccantak, a gyönyörű hangulatot és spirituális atmoszférát csak az állította fejre, hogy hip-hop gengsztereknek öltözvén feszítettünk, mint pók a lucernásban. Eztán Sate-t ettünk és lementünk a partra, miközben a 70-es évek legelvetemültebb fekete funk zenéit bömböltettük az autóban. Itt, a parton kellett a legtöbbször átöltöznünk, Pén meg annyit röhögtünk, hogy fájt a nyelés. Úgy rázta a seggét, mint egy kanári, de olyan természetesen és magabiztosan, mintha egész életében ezt csinálta volna.
Az utolsó snittek és fotók egy szintén tengerparti, de út-menti helyszínen készültek, egy átalakított Suzuki motorral kellet robognunk, hátrafordított baseballsapkában, keki ballonkabátban és természetesen a lakkpiros Martens bakancsomban. Ekkor már kissé elfásultunk és meglehetősen felszabadultan dobáltuk a ruhákat magunkra, álltunk az út mellett, mint James Dean, hol guggolva, hol a motoron ülve, kétségtelenül életszerűtlen beállításokban.
Ekkor még abban a hiszemben, hogy Karizma barátunk kicsi háza lesz majd otthonunk, de kissé érezvén előre, tartogat számunkra valamit még a szerencse; titokban azt dúdoltuk, hogy "azt mond meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk?"
Aztán az esték is kezdtek ki, illetve felszíneződni, mert majdnem egy hétig, elsősorban Marko kecsegtetésének engedve, - mondjuk nem mintha bennünket nagyon kellett volna kecsegtetni - "táncos mulatságok" szerveződtek, diszkólámpával, szigorú funk beat-ekkel. Azt beszéltük egyik este, hogy tulajdonképpen elhalnak az izmaink itt, hisz motoron ülünk, ha megyünk valahova, ha meg megérkezünk oda, akárhova, ott is csak ülünk. Aztán várunk, "megint továbbmegyünk", s így tovább. Marko javaslata szerint, nincs más megoldás, csak a sport és a tánc, ha oldani akarunk tunya, ellustult testünk feszültségén. Ezért fellátunk és táncolni kezdtünk. Ez az elkövetkező napokban folytatódott, s egészen komoly táncmozdulatok buggyantak ki belőlünk, a földön fekvő jógatáncból, a kaotikus poliptáncon át, a páros koreografákig.
Aztán derült égből villámcsapásként vibrált Pé telefonja egyik késő délután, miszerint az akkori ideiglenes lakhelyünktől számítva, délen, van egy kiadó ház olcsón, egy Guwosari nevű apró faluban a Jogja mellett elterülő dimbes-dombos-dombos vidéken. Újdonsült barátainkkal Petivel és Ábellel, akik könyvet és forgatókönyvet, illetve filmet készíteni jöttek a szomorkás Magyarországról ide, azonnal motorjainkra pattantunk és szemrevételeztük a helyszínt, ami azonnal jó benyomásokat tett bennünk, gyönyörű környezet, új építésű kicsi házak kertecskével, kedves lakóközösség. A szomszéd mutatta be a házat, mi azonnal felhívtuk a tulajt, s ékes Indonéz nyelvtudásom legjavát adva, tudtára adtam, hogy mi akár holnap is fizetünk, mert nagyon szimpatikus az albérlet. Természetesen a Bapak azonnal tízmilliót mondott egy évre, noha percekkel azelőtt a szomszéd világosan elmondta, hogy 6 millióba fáj. Amikor erről felvilágosítottam, egyből azzal magyarázta, hogy összecserélte véletlen az árakat, hiszen vannak még kiadó házai. Hát persze, hogy össze...
Az ezt követő napokban a pénzmagot akartuk folyósítani, ami leginkább a belváros szívében található központi BNI banképületben elképzelhető. Át is utaltuk az összeget, a kulcsot megkaptuk, s be is költöztünk, ugyan, hogy úgy mondjam féllábbal, hiszen egy hetet kellett a festésre szánni, lévén a ház erősen termeszrágta. Pumpás rovarölőszer egyik kezemben, másikban fángli és spakli, amivel a helyenként elmaradt fugázást pótlom, mintegy attribútumokként. Anita kantáros farmerruhában ácsorog egy álványon, amit a ház mellett találtunk. A napok festéssel, bútorkereséssel, ágyvásárlással telnek. A matracot egy olyan boltból vettük, ahol a kiválasztott szivacsra, választott anyagból zipzáras tokot varrnak. Szerencsére házhoz szállítást is vállaltak, egy lepukkant Daihatsu teherautó követett végig az úton, piramisszerűen telepakolva matracokkal és párnákkal, amik szintén kiszállításra vártak, s heringekként füstölődtek a szmogban, álló nap. Sajnos a házikónk közelében az egyik utat éppen újították, ezért ideiglenesen le lett zára facölöpökkel. Ezt a markos fuharosok kicibálták helyükről, s harmincöt fokos szögben billegve átdöcögtek a kritikus szakaszon, lerángatták a motyót, s elköszöntek illedelmesen. A festés felvillanyozta hangulatunk, hisz egyrészt a mi szájízünk szerint alakult színben az életterünk, másrészt a falfelület monoton, ecsetvonásonként történő befestése régen szunnyadó érzéseket csiklandozott ki belőlünk. Minden nap heroikus utakat tettünk a városba, majd tollas cigányként felrakodva értünk haza a gyalázatos utakon. Eközben új motorunk is elkészült, nyolc napon át vesztegelt a hivatalos Honda szervizben, átvétel után a próbakörön, rögtön öt hiba vágott bennünket arcul, se féklámpa, se elsőfék, se ez és se az. Az elkövetkező egy hét tele volt kínlódással, lefulladásokkal, az út szélén való közelharccal a berúgókarral. Egész sokár jöttünk rá, - Péter barátunk jóvoltából - hogy egyszerűen a gyertya van elrohadva, aminek a kicserélése után, minden pofoncsapásra kialakult. A szervizben gyakorlatilag csak összerakták az egészet és kicserélték a beteg alkatrészeket, de a beállításokat nekünk kellet eszközölni.
A napok addig mentek le és jöttek újra fel, hogy az októberben találtuk magunkat. Sok görcsös, ideges órám volt, várakozás motorra, fuvarra, valakire vagy éppen valamire. Kár volt. Minden szépen a helyére gördült, mint ahogyan a feldobott tárgyak is gyorsan nyugvást találnak a térben a gravitáció áldásos hatásának következtében.
Péterrel és Ábellel az óceánparton kókuszdiót iszogattunk, ők is éppen túl voltak egy hosszas lakáskeresésen, s ebben a közös elégedettségben, ugyanakkor szintén közös élményéhségben arra jutottunk, hogy négy-öt napot rááldozunk egy Jávai kiruccanásra, Pangandaran környékére. Azt a következtetést vontuk le a zöld kókuszdióról ugyanakkor, hogy éppen egy üveg sör űrmértékének megfelelő kókusztejet rejt, hatása pedig a görögdinnyéével ekvivalens. Kipisiltük, és hazavágtattunk az út szélén égő háztartási hulladékok füstjében, a teleholddal a fejünk fölött, banánfák alatt, s minden egyéb romantikus díszlet kereszttüzében...