Kétszer is elindultunk, két különböző napon. Vagyis mi elindultunk Anitával, motyók a táskában, minden a helyére készítve. Olyan sokáig halasztottuk ugyanakkor a készülődést, s a Peti motorja olyan sokáig vesztegelt a szervizben, hogy átbillentettük másnapra az egészet. Elindulni mindig érdekes, új tájak, spontán szituációk, kiszámíthatatlan meglepetések. A fűútvonallal párhuzamos tengerparti útvonalat választottunk, hátha kevesebb lesz a forgalom, az óceán közelsége meg eleve előny, természetesen az út minőségével nem számoltunk, ami helyenként elég megdöbbentő volt. Dögkavics, betonlapokból összetákolt döcögő, bambusz-kötélhíd...Nyugat-Jáva ismétlődő kisvárosainak és rizsföldjeinek váltakozásában ránk-esteledett, lévén Cilacap-nál, hosszúra nyújtottuk a pihenőnket, beszélgetve/cigarettázva egy külcsínt tekintve bátran putrinak bélyegezhető warungban, ugyanakkor a kaja teljesen rendben volt. (Cilacap nevezetes egyébként börtönéről, amit a Délkelet-Ázsiai "Alkatraz-ként" is szokták aposztrofálni, a kivégzéseket is itt tartják, a tavalyi kábítószer ügyben, a Balin elfogott dealereket is itt végezték ki). Cilacap után kanyargós hegymenet következett, szerpentin busznyi kamionokkal, amiket itt a vezetők előszeretettel szeretnek spotlámpákkal, világító/sokszínű, avagy foszforeszkáló kiegészítőkkel felspékelni, de superman, spiderman esetleg a Kis Hableány sem ritka felsprézve a fülkére. Elég elcsigázva ültünk Pangandaran főutcáján egy szupermarket lócájára, aznap ez volt végcélunk és szálláshelyünk. A por rátapadt mindenünkre, Anita úgy nézett ki, mint a "Szegény Gyufaáruslány", én meg lehettem volna kéményseprő simán. Ez a hely egyébként fölkapott turistahely, viszont a félszigetecske, már maga a nemzeti park, majomtörzsekkel, az eredeti növényzettel, ami sajnos Jáván, már tényleg csak a természetvédelmi területeken található meg a maga teljességében, a flóra és fauna sokszínűsége megunhatatlan látvány, a természet találékonysága és komplexitása engem könnyen magával ragad, még akkor is, ha egy kikészült makákó rámvonyít és lefenyít az útról, miközben ezeken morfondírozok.
A zsivány majmok olyannyira hozzászoktak az ember közelségéhez, hogy este munkások zavarják őket vissza a dzsungelbe, orangutánt utánzó állathangokkal és jókora fahusángok legyezgetésével. Két estét itt töltöttünk egy olcsó szálláson, este a kikötő halárusaitól vettünk számunkra ismeretlen vízi szörnyeket, amiket megsütöttek a part menti éttermek markos Ibu nénjei. Mindeközben a szintén emberként viselkedő, saját ösztöneik parancsát már régen semmibe vevő őzei is előbújnak az erdőnek. Ők a kukákból mazsoláznak, a mozgó kifőzdék szekereit és a halpultokat kerülgetve, az emberekre fittyet sem hányva. Kivilágított limbó-hintók, amikből bömbölnek a tíz évvel ezelőtti slágerek, miközben faarccal ülnek benne az éppen nyaralásukat "élvező" csadoros asszonyok, a halpiac színes kavalkádja, az összeszorult halgrimaszokból kivillanó éles kis fogak, a meggyújtott hulladékok füstje, a halászni induló férfiak, akik hátukon a csónakmotorral, lassan leballagnak a stégekhez. És megcsillan a szemétben csipegető bambik szeme az estében...
Pangandaranból korán indultunk tovább Batukaras irányába, ami Nyugat-Jáva fontos szörfparadicsoma és természeti értékeit tekintve is izgalmas vidék. Fátyolfelhős éggel felettünk, szinte hűs időben robogtunk, s álltunk meg a Green Canyon-nál, ami megtévesztően folyónak tűnhet, valójában egy torkolattal rendelkező kanyon, ami mélyen felkúszik a szárazföld belsejébe. (A kis bambuszcölöpökön álló Warungban, ahol megreggeliztünk, gyanúsan ellentétesen folyt a folyó, nem az óceán irányába, hanem éppen ellenkezőleg...) Amint kifizettük a kikötőben a csónakot, - amit négyünk használtunk, illetve a kormányos és a motort irányító unott Indonéz halászok - meg is indultunk az összeszűkülő kanyonban fölfelé, a vízesés irányába. Csak a Credence Cleanwater Revival "Fortunate Son" című dalának kellett volna felrecsegnie valamilyen hangszóróból, meg kellett volna néhány keki színű dzsip a parton, s máris valamelyik vietnami háborús filmben érezhettük volna magunk, helyette viszont mindnyájan mosolyogtunk a közös fölismerésen, a víz pedig felfröccsent és száguldottunk a cseppkövek között. Sajnos a pont, ahol megáll a motorcsónak, még meglehetősen messze van a vízeséstől, oda rafting jeggyel lehet csak gumicsónakkal elevickélni...
Mindenesetre elhatároztuk, hogy visszaérvén, megpróbálunk motorral, esetleg gyalog eljutni a vízeséshez, amibe bele is vágtunk; csodálatos kis falvakon ballagván keresztül, legelésző kecskék és tehenek között, egyre magasabbra jutva és egyre sűrűbb növényzettel körbevéve. Egészen őserdei kilátásokat kaptunk el, de a vízesést nem találtuk meg, ugyanakkor megállapítottuk, hogy kínos lehet, amikor az érett kókuszdió éppen valakinek a fejére esik. (Sok időset lehet látni, akik pillanatok alatt fölkapaszkodnak egy-egy kókuszfára. A titokhoz hozzátartozik, hogy machetével megfaragják a fa törzsét mindkét irányból, hogy kvázi "lépcsőfokonként" lehessen mászni rajt. Így gyorsan fel lehet jutni az egyébként 15-20 méterre is megnövő fákra, elérve a termést).
A paradicsomi környezetben újra a motorjainkra pattanva indultunk el Batukaras felé, ahol szállást akartunk találni mihamarabb, nem is kellett 10 percnél több, az első Warung tulajdonosa máris elvezetett minket egy miniatűr sziklaöböl közelében lévő kicsike házhoz, amit rögtön ki is vettünk. Függőágy az óceánra nézvén, terasz, zuhanyzó, reggeli. Miután a szokásos kedves ismerkedésen átestünk, s kibukott, hogy Magyarországról jöttünk, máris előhozakodott azzal, hogy ismerjük-e akkor a Zolit. A Páldi Zolit. Még mennyire, s deja vu- szerű, hogy ebbe a szituációba nem először esünk bele...Az egész estét pancsolással töltöttük, majd étel után kutatván egy roppant fagyasztóláda fölé görnyedve találtuk magunkat, Ábel hívta fel a figyelmünket, hogy ő garnélákat is lát az alján. Ezt választottuk, s meg is kaptuk utazásunk legcsodálatosabb vacsoráját, ananásszal és mindenféle zöldségekkel, sambal-lal, vagyis chilli-szósszal megbolondítva.
Az óceán közvetlen közelében ültünk, a többiek szofisztikált módon táplálkoztak, a rákocskákat kifeszegetvén páncéljukból, míg én egyszerűen elropogtatván az egészet. Az óceán nem pusztán morajlik, hanem hörög, csörömpöl, bosszankodik, nem viccel. Örök ostrom. Péter úgy fogalmazott, hogy egyszerűen nem vesszük számításba, nem gondolunk bele, hogy a partvonaltól kezdve egy egészen más világ kezdődik, mely számunkra érthetetlen és élhetetlen, ugyanakkor éppen úgy része világunknak, mint a szárazföld, de nem számolunk vele. Nem számolunk azzal, hogy nagyobb élettér a mienknél, hatalma elvitathatatlan és terjeszkedni képes. Nem véletlen, hogy az itteni emberek tisztelik és félik ezt a nagy vizet, a yogyakartai szultán évente áldoz a Parangtritisen, békét kérve és köszönvén az élelmet, amit a déli tengerek királynője ad. Furcsa volt elaludni ennek a nagy hatalomnak a gépezetét hallgatván, éjszaka a víz egészen közel jött a házhoz, felkúszott a dagályban, az óceán párája meg átnedvesítette mindenünket.
A hazaút sokkal töredelmesebb volt a jövetelnél, a part menti hegyvidék szerpentinjeit becseréltük a főút kamiontengerére, ami egészen Jogjáig láncolta a figyelmünket magához, sokszor megálltunk pihenni, enni/inni, levegőhöz jutni. Az Indonéz utak kiszámíthatatlanságánál, csak az azt használók kiszámíthatatlanabbak. Rizssapkás félmeztelen bácsi szénabálányi gazzal a csomagtartón. Az utaknak ez a szereplője nyerte el a "bokor" becenevet. Ha van visszapillantó sem lát, hisz a bokornyi misling kitakarja, motorjával minden irányba billen. Megállíthatatlan, gondolatai kiismerhetetlenek. Ábel majdnem bekapott egyet, nekem sem kellett volna sok, hogy ne tudjam kikerülni. Az utak harcosainak egyéb archetípusai is vannak, ilyen példának okáért a "tinilány" vagy "két tinilány", esetenként az "x tinilány". Ök kedves uniformisaikban vezetnek, szorítva a kormányt, az előre fogalmán túlmenően nem ismerve mást. A kanyarokban, kereszteződésekben ők tájékozódás nélkül vágódnak ki eléd, gyakran az út szélén poroszkálva kicsit, majd rapszodikus hirtelenséggel csapódva az útra. Rajtam meg a verejték csapódik ki. Az "út harcosai" közül talán mégiscsak a "buszvezető" a legeszelősebb, ő ugyanakkor meglepően kiszámítható. Nem ismer alázatot a forgalomban, mindig első akar lenni, s ezért meg is tesz mindent. Rémisztő kürtöket szerelnek föl a buszokra, villogó neonnyalábokat, s mindenkit ledarálnak, szembe sávban vágtatnak, át a piroson esetenként. A főútvonalakon érdemes keresztet vetni, ha lát az ember egyet, mindenesetre inkább hagyni kell menni, mintsem megpróbálni erősködni. Az otthon is megtalálható típus itt is izgalmakkal teli, ez pedig nem más, mint az "öreg nénje néha motorra vagy autóba pattan". Körültekintést itt sem érdemes várni, ugyanakkor a meggondolatlanság meglepő bátorsággal párosul. (Lehet érdemesebb a vakmerőt használni jelzőként itt.) Az útfelület más értelmet nyer, s az öncélúságnak ad teret. A nénje, vagyis Indonézül "Ibu" pillanatnyi hangulata élesen befolyásolja irányát, melynek megváltoztatása sohasem párosul jelzéssel. Ösztönös játékos ő, aki nem ismer lehetetlent, csak néha "retten vissza kicsit".
Mindenesetre érdemes felkészülni tudatosan mindezekre, bizonyos helyzetek másfajta vezetési stílust igényelnek, a vezetői kategóriák tudatosítása is fontos lehet, az úton nem szétnéző, jelzés nélkül a forgalomba kapcsolódó idős embereket tényleg érdemes lassítással felengedni, s csak akkor megelőzni, ha a sáv valamelyik oldalán végre megállapodtak.
Sötétben és koszosan érkeztünk meg Kasonganba, valamikori falucskánkba Ábelhez és Péterhez, tudván, hogy a Krakal beach-en, kedves barátunk Moong, és párja, Dóri búcsúbulija zajlik épp. Némiképp hígagyú ötletnek tűnhet, hogy eljátszottunk a gondolattal, hogy a 12 órás vezetést megtoldjuk még kemény két órával a sötét szerpentineken, de a játékból valóság lett, amikor épp csak ellazult végtagjainkat újra a motorra erőltettük, s konvojban elindultunk Krakalra, megannyi arakkal (ismeretlen eredetű alkohol, valószínűleg a közeli cukorgyárból), üdítővel és ropogtatnivalóval. Alighogy elhagytuk Imogirit, s épp egy erdő közepén kínlódtuk fel magunkat a lejtőkön hullámvasút szerűen, szétpattant valami alattam, s hiába váltottam vissza nagyobb nyomatékra ácsingózván, a motor kifeküdt, mint egy döglött teve. A meredélyre Anitával toltam fel a töksötétben, az élményhez hozzátett a csillagos égbolton túl az, hogy percekkel azelőtt láttunk áttekeredni egy nagyobbacska kígyót az úton...
A telefonunk merülőfélben ugyan, de egy hívás még kisajtolható belőle Péternek, mert Pé nem válaszol. Az elcsigázott konvoj visszakanyarodik, s annak férfi tagjai nagy szakértelemmel megvizsgálják a meghibásodott gépet hunyorogva, fejlámpák fényében. Agyalás és passzolgatás, majd mindenki továbbindul, Anita is könnyes szemmel, s csak Pé és én vágtatunk egy közeli rendőrállomás felé...
A marcona rendőrök feloldódnak, amint betoppanunk, s valami változatosságot csepegtetünk ellaposodott éjszakájukba. Nevetnek szerencsétlenségünkön, de nagyon szívesen, önzetlenül segítenek. Bepattanunk a rendőrségi Mitsubishi Pajero-ba és kék-piros fényeket szórva elvágtatunk a motorhoz, kb. negyed órára az állomástól. A markos legények lenn, én a platón tartom jelzésértékűen a kormányt, majd együttes erővel fölerőltetjük az igencsak kurta tehertérre. Sajnos a motor lelógott, ezért az a konstruktív javaslat lett megpeddzve, hogy mi lenne, ha Pével fennmaradnánk, s a fékeket behúzva tartanánk a 160 kilós bicajt. Így cselekedtünk a villogó rendőrségi sziréna vakításában, lábunkat a platónak feszítvén teljes erőbedobással tartva a vasat, a 35 fokos lejtőkön természetesen csúszott kissé, ezért hangosan vonyítottuk, hogy "pelan-pelan", vagyis "lassan-lassan". Természetes, hogy 60-nal vágtattak a szerpentineken...
Megmagyaráztuk a rendőröknek, hogy a napokban visszatérünk a motorért, s a falu valamelyik mesteremberénél megtákoltatjuk. Irataimat lefénymásolták, s a rendőrségi szobában az elmélyült fotó-szessön után, ahol vagányan pózoltunk a fakabátokkal, útnak indultunk Krakal felé. Ekkor már javában éjfél körül matatott a mutató, az óceán párája ködként leszállt, s a part menti falvacskákban, ebben a tejszerű fátyolban tapogatóztunk. A két jóbarát. Álomszerű órák voltak ezek, hisz forgalom már nem volt, csak az út csíkjait adagolta az éjszaka, előttünk az út, körülöttünk töksötét. Rengeteg emlék előtört belőlem, ezeket meg is osztottam Pével, aki gyorsan lezárta a beszélgetést, mondván; "Gercsi, most engedd át magad a hangulatnak..."
Többszöri eltévedés után, cigarettát többször hasztalan megpróbálva meggyújtani a motoron, megérkeztünk a Krakal partszakaszához, ahol egy lélek sem volt, barátainkat sehol sem láttuk. Zsákutcákba futottunk, elakadtunk motorral a homokban. Péter barátunk szaladt utánunk, hisz egyszerűen elhaladtunk a ház mellett...
Energia ugyan nem maradt sok, de pár pohár italra még futotta, ugyan én hamarost kidőltem az egyik bungallóban.
Másnap az ellobbant erőt regeneráltuk, Péterrel lementünk a partra, míg a többiek másnapos révületben döglöttek a kánikulában. A jéghideg víz, a vakító homok, az óceán büdös, de mégis frissítő lehelete, ja, és a Krakal metcő vulkanikus sziklaéleinek látványa kimosta belőlünk a fáradalmakat. Sokáig guggoltunk a víz közelében, s a kimosott koralldarabokat, köveket forgattuk, s láttuk meg minden egyes darabban a harmóniát és a formai tökéletességet. Este még megvacsoráztunk együtt, majd búcsúzóul megnéztük a naplementét egy kilátóról, ami egy vulkanikus sziklaszirt tetejére lett fölépítve, spirálszerű út vezet a tetőre, ami tulajdonképp egy óriási kerek lap. Így minden égtáj megcsodálható, mintha egy lefektetett órán sétálgatnánk és onnan tekintenénk körül. Az idő és a tér furcsa metszéspontja ez, ahogy az ember 180 fokban látja az óceánt, s az idő láthatóan"telik" a lemenő nappal...
Éjszakai motorozás megint, újra Pé mögött ülve. Majd félúton csere Ábellel, aki nem tud koncentrálni a fáradságtól. Majd Pé házában egy vékony hálózsákon a csempén elheverve. Otthontalanul, motor nélkül.
Másnap Péter segítségével visszatértünk a kicsike hegyvidéki faluba, ahol 16-17 év körüli srácok, percek alatt helyretették a motort, az agyat mozgató csavarok törtek derékba, amik a láncvezetővel, s így közvetetten a motorral vannak összekapcsolva. A visszaút tökéletes sztrádáján, ami érthetetlenül tökéletes szakasz, mondjuk a főútvonal bizonyos részeivel összehasonlítva, megeresztettük a gépeket, a kanyarokban bedőlve, gyermeteg révületben gurultunk haza. Anita születésnapja volt, s egy kézművesfaluban megálltam kicsit, hogy ne üres kézzel térjek haza...