Azon a hétfőn az állatpiacra mentünk nézelődni, a Pasar Pasty-ra. Csapzott kutyák, apró ketrecbe préselve, leguánok, varánuszok egy térbe zárva félős galambokkal, válogatott fajtájú és színű macskák, kígyók, varangyos békák... Ahogy sétáltunk az egzotikus madarak ketrecei és a bizarr illatokat kilélegző állateledel árusok standjai között, egy macskaárus bódéjához jutottunk. Itt vágott fejbe minket egy szirénához hasonlító, éles kis hang, ami egyértelműen segélykiáltás és mindenkinek szól, aki meghallja.
Picike madárketrecben ült egy elkínzott, picike macska, hasán, farkán kikopott a szőr, szemei csipásak és nagyon-nagyon éhes. Előtte száraz eledel, víz sehol. Nagyon megsajnáltuk, majd továbbmentünk, de láttam, Anita nem tudja kiverni a fejéből. Aztán jött az ötlet, mi lenne, ha ingyen elkérnénk, - feltéve, ha adja az árus - és megpróbálnánk megmenteni. Visszavágódtunk eztán és alkudozásba kezdtünk, a meggyőzést elősegítő érvrendszer, nagyjából arra a tényezőre lett alapozva, ami a cica alultápláltságával és riasztó kinézetével állt kapcsolatban, vagyis, ha mi nem visszük el, akkor nem lesz még egy akkora marha, aki ezt bevállalná. Ráadásul néhány óra, maximum egy nap, és meghal szegényke, megfelelő, még szopós kisállatnak adható élelem híján. A százezer rúpiából így lett negyven, nekünk meg eleve száznegyven volt a farzsebben, lévén a motor elvitt vagy fél milliót a napokban. Megvettük a bömbölő cicát tehát a madárszaros ketreccel egyetemben, s csupán egy Indomaretnél megállva tejért, hazavágtattunk határozottan. Ekkor még nem volt Gesztenye Gesztenye, hisz nem adtuk neki ezt a nevet mindjárt, mindenesetre járni sem nagyon tudott, ahogy a ketrecéből kiemeltük. Száraz darabokban hámlott a hasáról, pofájáról a szőrtelen bőr, feltételezhetően a saját pisijében feküdt napok óta. Csináltunk neki egy langyos fürdőt, amit szó nélkül tűrt elhagyatottságában és kiszolgáltatottságában. Bebugyoláltuk eztán egy vastag kötött pulóverbe, s néztük csak szerencsétlen lényét, állapotát leginkább vegetációnak lehetett tekinteni. Éppen képes volt járni, de olyan erőtlenül tette egyik lábát a másik után, hogy gyakran összeesett egyensúlyzavarában.
Az elkövetkező napok kísérletezéssel teltek, eleinte képtelen volt magától enni, ráadásul látni se látott kifinomultan, hol májat vettünk neki, hol tápszert, amit hamar megszeretett. A tejport hígítás után fecskendővel pumpáltuk a kis testbe, a pépesített májat pedig a szája szétfeszítése után a mutatóujjunkkal tuszkoltuk bele. Négy-öt nap után villámszerű fejlődésen ment át. Egyre inkább kibújt belőle a kiscica, ugrándozni kezdett, fölmászni ránk, egyszóval nem vegetálni, hanem élvezni az életet. Önkéntelenül is azokra az emberekre asszociáltam, akik hasonlóképpen csak problémamegoldásra, fizikai igények kielégítésére tudják használni a testüket,elvitathatatlan, hogy a játék mennyire sajátja minden lénynek, az erre való fesztelenséget ugyanakkor, csak a béke, a lelki és testi egészség törékeny állapotában tudja csak önkéntelenül megtalálni.
A Gesztenye- név, egy meséből származik, amit Anitának találtam ki. Egy elefántpárról szól és az ő barátaikról, akik hozzájuk hasonlóan kívülállók, mint Balázs a vegetáriánus krokodil, Elemér a fél-analfabéta orangután, illetve Gesztenye, az elveszett kismacska. Két elefánt, akik az elefánttársadalmon kívül élnek, mert olyan dolgokat szeretnek csinálni, amit más elefántok sosem, vagy csak ritkán. Így lett tehát Gesztenye a kis barna gombóc, akire kinézete miatt is illik a név.
Gesztenye két hete van nálunk, hordóhasa van, mert bevág egy nagyobbacska heringet minden nap. Mindenre felmászik és az imaszobában lett neki otthona. Azonnal szobatiszta lett, s már a kertbe is kimerészkedik, habár kicsit félve. Reggelente csak ülünk a földön, isszuk a kávét és nézzük Gesztenyét, ahogy dorombolva üget vagy felugrik valamelyikőnkre.
Gesztenye tehát bízik bennünk, mert esélyt adtunk neki. Él vele. Belekuporodik a kötött pulóverébe, - olyan, mint Pom-Pom - és alszik reggelig. Aztán, amint meghallja a hangunkat, bekapcsol a szirénája, ami tulajdonképpen megmentette, hisz meg sem láthattuk volna, ha nem halljuk...