Az emberi bioritmus rejtekórája a trópusokon is ketyeg, az ember a pálmafák leszáradt és földre hullott leveleire tekint és az otthoni őszi avarra asszociál, vagy megcsap a motoron este az égő levelek füstje, s a csípős októberi estefeléket látom magam előtt, meg a törköj illatát érzem, szó se róla, mustot, bort is érezni vélek a nyelvemnek hegyén. Szóval hiába motorozunk itt este asszonyverő trikóban, az a 25 ősz, ami lesárgította otthon a fák levelét és lehűtötte a rajongásig szeretett nyaraimat, most kívánja a 26.-at bennem, akkor is, ha ennek nyoma sincs itt. Érzetek, deja-vu, szagok és képek által előhívott önkéntelen asszociációk vezetnek ugyan oda; ősz lett otthon. Itt meg elkezdett esni az eső, s a monszun párát hoz. Lassan az esőkabát lesz olyan elengedhetetlen felszerelés, mint Európában az esernyők.
Aztán elkezdtem újra festeni is. Önkéntelenül jövő képek, figurák, vonalak, amik talán vezetnek valahová. Van bármi, ami határozottan vezet valahová? Rajzolok és festek egyszerre, élvezem és akarom újra, ez is egyszerre új és ismerős. Örök cirkuláció. Totemoszlop emberekből, akik magasak lettek együtt, de a fenn ülőket tartók, ugyan-úgy nem látnak semmi újat, mint addig, kövér buzik kézen fogva térdig az óceánban állva, tigrist lovagló fehérember háttérben pálmafákkal, portrék, Edi egy pöttyös gyermeteg papagájhallal. Nem szeretnék már számolni semmilyen szabályszerűséggel sem. Csak játszani, mint egy óvodás, minden érdek nélkül. Mindenesetre a tinédzserkori világmegváltás már kihalt belőlünk, maradt egy dacos infantilizmus, ami vezet talán valahová. Pacsmagolok, karcolgatok, de jólesik legalább. Festészet, mint önkényes maszturbáció, csak én szeressem. (Talán ebből a hozzáállásból születhet a legtisztább emberi alkotás), de a legfesztelenebb mindenképpen...
Elmentünk végre, - csak ketten most - ehhez a sokat emlegetett Csirketemplomhoz is, új nevén a Bukit Rhema-ba. A világ legnagyobb Buddhista temploma mellett áll a világ talán legfurcsább keresztény temploma, ami egy csirke. Egymásra látnak és megférnek egymás mellett. Körben csodálatos táj, mi meg a csirke csőréből kukkantunk ki a napvilágra, Jónásként a cet gyomrából. Aztán a máló, naiv "objektumból", ami egyszerre kedves és szürreális, kimászunk a csirke feje búbjára, a koronába, ahonnan valóban látszik Borobudur. Egy megszállott ember építette, aki álmot látott. S az álmában galambot állítólag, csak ez lett belőle. Egy elnyújtott madár-anyahajó, ami tulajdonképpen idézi egy templom kereszthajóját, de olyan kedvesen naiv és összetákolt a víz által lemosott piros csőrével, csempeszemeivel, hogy az már a messzemenőkig bájos is ideillő. Indonéziában már nem lepődök meg semmin. Itt minden elfér egymás mellett. Van hely is ehhez. Látom gyűlni az esőfelhőket fentről, s a pára kézzel tapintható, ráül a motor ülésére, mire leérünk a hajmeresztően lejtős csapáson.
Kedves emberek minden nap, "Jön az eső nénje, meleg van!"- beszólások a boltban, hadnemondjam otthonosan, összemosolygás helyi gyerekekkel olyan pici éttermekben, ahol már voltunk vagy negyvenszer. Ismernek sokan. Megtaláltuk kedvenc boltjainkat, s az ételt is számunkra kedves nénik-bácsik teszik elénk. A ház körüli élet is izgalmakkal teli, az eső mindenféle élőlényt előcsalt. Apró tarantula az imaszobában, (a helyiek szerint ártalmatlan) skorpiók a házban, természetesen nem is egy. A kézben meg fűrész, sarló, seprű, egyéb sújtásra alkalmas tárgy, amivel szegény rovarokat lecsapom. Gesztenye már a kertet is meghódította, egyre kíváncsibb és merészebb.
Volt itt Semarangból Gábor, aki bátran lehetne Petőfi, ha nem Madura síkságain kószálna a rizzssapkás bácsik között, hanem, mondjuk a Hortobágyon. Éles ész, zsivány mosoly, játékos humor, ez ismerős nekem. Nálunk aludt, csak Gesztenye nem hagyta. Folyton incselkedett vele, de ez az ember olyan mélységesen békés, hogy inkább felkelt százszor, mintsem kiköltözött volna abból a szobából és átköltözött volna a nappaliba. Izgalmas ívű beszélgetést bonyolítottunk le hárman az éjszakában nálunk. Jó itt beszélgetni. Csak a békák kuruttyolnak, a tokek kerepelnek, de mélységes a csend. Az imára hívó ének az, ami a reggelig tartó iszogatásokkal egybekötött beszélgetésekkor mutatja megvirradt.
A kínai keresztény temetőben is kószáltunk egyet újra, Gábor látogatásának apropóján. Újra lenyűgözött a zománcfestékkel kifestett expresszív szobrok rengetege, a festett és csillogó kövecskékkel kidíszített életnagyságú autó síremlék viszont tele van graffitivel, valószínűsíthetően valamilyen keresztény-muszlim ellentét nyomai, ráadásul tinédzserek járnak ide elbújni a világtól. Utána Péterrel, Pannival és Diával elmentünk a bantuli Jezsuita templom-komplexusba, híres a hely arról, hogy egy olyan formajegyeit tekintve hindu szentély van itt, amiben Krisztus jelenik meg, a hinduizmus és kereszténység tökéletes keveredése az egész hely, természetesen csak vizuális, formai értelemben, az élő orgonaszó és kórus hangja a banánfák és a keresztek közül ismerősnek tetszett, ugyanakkor a megnyilvánulási formája ennek a kereszténységnek természetszerűen más, mint otthon. A főtemplom egy jávai pendopo, csodálatosan kifestve, az angyalok jávai wayangok. A vallás átfolyik markokon és elméken, hosszú utat tesz meg idáig, - le is ül pihenni többször az úton - aztán kiköt itt és összekeveredik mindazzal, amit itt kultúrának nevezünk. Péternek teljesen igaza van abban, hogy például a kereszténység otthon sem "eredeti" formajegyeivel jelenik meg, vagy konkrétan a keresztény kultúrkörbe tartozó művészeti alkotások; asszimilálódnak, összeolvadnak az ősi tradíciókkal, ábrázolásformákkal akárhol a világon. Na így lehet itt a füstölők között egy Hindu Candi-ban, - aminek mellesleg kereszt van a tetején - egy bárgyú Shiva-Krisztus korcs, aki az előtte leguggoló és imádkozó emberek fejében semmivel sem másabb, mint a Könnyező Szűz Mária vagy éppen Jézuska a Mátyás templomban.
Néhány napja meglátogattuk a lányokat, akik tulajdonképpen ugyan azt az utat tapossák, amit mi, két évvel ezelőtt, utaznak, csodálkoznak, fesztelenül élvezik Indonéziát. Mostanában éppen gyűjtögető hobbijuknak élnek Kasonganban, a közeli kerámiafaluban. A mesterek műhelyei között/mögött/mellett, mindig kineveznek egy banánfás senki-földjét "szeméttelepnek", ahova a kevésbé sikerült, deformálódott, repedt, esetleg kísérletnek szánt agyagszobrokat, kerámiákat dobják. Ezek a mi szemünknek is kincsesbányák, álltunk már meg ilyen helyen Anitával, de a lányok elmélyültek ebben a jelenségben és óriási kollekcióra tettek szert csonka szobrok, és emberi-állati fragmentumok tekintetében. Elmentünk hát szombaton négyesben a már földerített területekhez, egy különösen nagy műhely mögötti placcra, kicsit gyűjtögetni. Egy elkerített roppant ringben éppen kakasviadal zajlott, a férfiak fújták a füstöt és a vérző, elgyötört állatokban élték ki perverzitásukat. Beültem közéjük, felvázoltam, hogy képzőművészek vagyunk, és lehet-e szó arról, hogy törött csenterné-csuprokat, esetleg szobrokat, figurákat hazaviszünk. Az egyik srác lelkesen ugrott föl és felválltva hordta nekünk a cuccokat a kertből, ahol kupacszámra hevernek egymáson az agyagtestek, mint az agyagállatok koncentrációs táborában. Roppant békák, fantasztikusan kidolgozott, egyedi jávai lószobrok, Hello-Kitty kerámiák, Pikachu, Ganésa, krokodilok és folytathatnám. Dobozokat hordott ki pufifóliával és lelkesen adogatta a motorra Anitának a jobbnál jobb szobortöredékeket. A töredékesség mindig sugall egyfajta misztikumot, a hiányzó elem sajgó ürességét, fantomfájdalmát, vagy az apró töredék éppen csak utal a valamikori egészre. A művészettörténetben óriási a jelentősége a töredékeknek, hisz legtöbbször ősi kultúrák művészetével kapcsolatban, csak erre támaszkodhatunk. Hogyan is lehetne elképzelni a Szfinxet orral, a Mona-Lisa-t állítólagos csonkoltsága előtt, hisz a mosolygó szörnyeteg egy kapuban vagy oszlopok között állt valaha, esetleg a csodálatos Görög csonka aktokat? Épp, mint Rilke Archaikus Apolló-torzó című versében.
Csak tettük egymás mellé az elefántormányokat, krokodil és lódarabokat, illesztgettük és láttuk, hogy csodálatos lehetőségek rejlenek az anyagban. (A lányok egy óriási installációt dobtak össze később a gyűjteményükből, amiben apró agyagbékákból legalább negyven található.)
Heroikus és esztelen módon megpakolva indultunk haza, a lányok az ülésük alatt, a robogón a lábuk között, hátukon, mellkasukon táskával vágtattak, én a tankon ülve, lábujjheggyel váltva, hisz Anita kezében egy óriási kartondoboz, tele kincsekkel. Az egész házat berendeztük a töredékekből, Buddha és törött orrú elefántok szürreális szövetsége a nappaliban, kopott, mohatelep amforák, malac alakú, agyag-grillező. Csodálatos nap volt, ahogy a naplementében gurultunk megpakolva, habzó szájjal a kincskeresés örömétől.
Aztán este a Ring-Road-on, oldalról belém koccan két tinilány egy robogóval. Dumcsiztak. Úgy akartak lekanyarodni balra, hogy bár elkezdtek kikerülni, de oldalról rám húzták a motor seggét. Fékeztem, de a koccanás kicsapta az első kerekemet és eldőltünk. Szerencsére a bukócsőn csúszott a motor, a lábam éppen csak hozzáért a flaszterhez, semmi komoly bajunk nem lett, csak a testrészeim húzódtak meg az esés erejétől. Anitának éppen csak egy karc a lábán. A kislányok félig sírva, remegő hanggal hajolnak fölénk, én dühösen felállítom a dögnehéz motort, üresbe teszem, az aksiból folyik a víz...Megsajnálom őket aztán, mert remegő hangon kér bocsánatot ötvenszer és teszi nyilvánvalóvá; nem látott minket...
Anita testén ekkor már több csípésnek hitt "elváltozás van." Másnap reggel a sebeim lekezelése után arra jutunk, nem várunk, elmegyünk egy kórházba megnézetni. Hosszú út északra, regisztráció a kartonzóban, Indonéz karcsú kis fehérruhás angyalok, kórházszag. Ülünk a Dermatológián, a tévében véres, letakart testeket mutatnak, a hír főcíme: Terror di Paris. Lassan esik le mi történt, tátott szájjal bámuljuk a többször elismételt képkockákat, közben szólítanak minket és mi kábán, értetlenül ballagunk a rendelőbe be. Talán rovarcsípés, talán allergia, nem jutunk sokra, csak majd este az interneten szörfölve, amikor rájövünk, hogy a macska bőrgombáját kaptuk el, ekkor már én is. Dermatophytosis. Másnap hárman, Gesztenyével egyetemben vágtatunk az állatorvos felé, ahol a fluoreszcens fény alatt, Gesztenye bizonyos testrészei neonzölden világítanak. Hát így jártunk. Locsog a Canesten, a macskát meg terápiának vetettük alá, amit ő viccnek fog fel. Kenjük, mossuk. Szerencsére a betegség könnyen gyógyítható, emberek esetében kicsi piros kráterek keletkezhetnek és mint látjuk, keletkeznek is, de két hét alatt elmúlik az egész.
A gombatúra után egy igazi túrát is beszerveztem az óceánpartra, a Parangtritis sziklaszirtjein egy szent Hindu barlangba, a Goa Langse-be. A hajmeresztő meredekek után leparkoltunk egy erdei házacska mellé, mélyen alvó korcs kutyák és boldogan ugráló kecskegidák közé. Az út a barlang irányába kedvesen lankás, az erőben vadon élő félős majmok. Anita egy nagyobbacska husánggal araszol félelmében. Az erdő tele a vulkanizmus miatt idevetődő kristályokkal. Az út mellet piros és narancssárga virágokat ontó bokrok. Egy házacskához érünk a sziklaszirt legszélén, lábunk alatt a mélység, körben az Indiai óceán veri a partokat. Az út hajmeresztő lépcsőkön vezet a szakadékba, helyenként sziklapárkányokon kell áttopogni a következő lépcsőhöz alattad a semmivel. Aztán köteleket és bambuszrudakat fogva a sziklameredélyeken lefele. Hajmeresztő a hely, a látvány leírhatatlan és elég egy rossz lépés. De ez a gyomorremegtetően szép, hogy itt meg lehet hallni egyetlen másodperc alatt. Természetesen a helyi halászbácsik, akik homárfogás reményében teszik meg nap, mint nap az utat, tangapapucsban araszolnak le a világ legtermészetesebb módján. Az egyik bácsi éppen hetven...
Anita a végénél megtorpan, egy valóban necces szakasznál a mögöttünk mászó halászbácsi egyszerűen átlépi rendkívül komikus módon. Szegényke marad tehát, engem biztat affelől, hogy nyugodtan menjek le magam. Így is teszek és hamar lent találom magam. Sziklaszigetek végig a part mellett. Egy olyan szeglet ez, ahova a parton, a gyilkos hullámok miatt lehetetlen eljutni, csak a szinte függőleges sziklafalon lefele. Egy öreg halásszal felkapaszkodunk egy sziklára, ahonnan a kilátás szívtépő, ő mintegy mellesleg odamutat egy másik sziklaszigetre mondván, "Látod? Na oda csak azon a vékony kötélen lehet átkapaszkodni, azon, ni!". Visszamegyek a szirtre, s átsétálok a barlanghoz magához, ahol megcsap a bódvalenkei putrik jellegzetes sparheltszaga, a hulladékfa jellegzetes füstje, amikor zárt térben főznek és az ablakon megy ki a füst, a többi meg bent marad és eredményezi ezt a tipikus szagot. A barlang előtt kötélen száradó ruhák. Bent a cseppkőbarlang szájában egyszerűen berendezett élettér, a sziklasparhelten csirke fő. Mint a Homok Asszonya. Itt él egy kedves néni, aki a barlang őre. Bent apró hindu szentély. Csöpögnek a cseppkövek ebben a varázslatos atmoszférában. Rám szól egy nő, hogy szandálban, félig nyitott lábbal ne is képzeljek belépni, mire a tüneményes öregasszony megszólal; csak most, csak ekkor bemehet. Felmászok átellenben egy félig cseppkővé alakult lépcsőn a szent forráshoz és megmosom izzadt testem, mondhatni rituálisan. A barlang folytatódik, de nincs fény. A telefonom használom, összeszűkül a járat és egy körvonalazhatatlan súlyos félelmet érzek ott. Visszafordulok. A néni szigorúan válaszol kérdésemre, tilos belépni oda...
Vizet kérek szomjamra, a néni a sparheltről leemel egy koszlott teáskannát és sterilizált forrásvizet ad, ami olyan meleg, hogy amikor éppen nem néz oda, lelöttyintem a szakadékba. Megszorítom a kezét tisztelettel és elköszönök. Visszafele könnyebb. A lépcső "körülírt zuhanás", ahogy Petri fogalmaz.